"Ki mondta, hogy valaha vége lesz,
Vége a szerelemnek és a gyásznak?"

Elõbb vagy utóbb mindannyiunknak meg kell tanulnunk, több-kevesebb fájdalommal, hogy a veszteség az emberi lét örökös velejárója. A gyász az a folyamat, amellyel veszteségeinkhez alkalmazkodunk.

 

"A gyász nehéz, lassú, rendkívül fájdalmas, apró lépésekkel haladó belsõ folyamat, amelyben elengedjük azt, amit vagy akit gyászolunk."

Freud

Azt, hogy mi módon gyászolunk, hogyan, mikor és miként ér véget, számtalan dologtól függ: például a mi életkorunk, az elvesztett személy életkora, mennyire voltunk felkészülve a veszteségre, szerettünk hogyan adta meg magát a halálnak. Függ attól is, mekkora támogatást kapunk környezetünktõl. Az is meghatározó, hogy egyénileg mennyire vagyunk "edzettek" saját veszteségeink által. Nem csak a halál jelenthet számunkra veszteséget, hanem az életünk során gyûjtött tapasztalataink is: elmúlt barátság, elmúlt szerelem, véget ért házasság, a felnõtté válás élménye – a gyermekkor elvesztése, a megszokott hely, élettér változása is veszteségként érhet bennünket. A saját fiatalságunk, a régi énünk, a testünkben lejátszódó változások is nehezen elfogadhatóak sok ember részére. Aki ezeket a változásokat nehezen fogadja, sajnos neki azt is nehezebb elfogadni, hogy a gyász érzésének is megvannak a szakaszaik. Ha képesek vagyunk azt elfogadni, hogy ezeket a szakaszokat egy "folyamatnak" tekintsük és ne egy állapotnak, akkor érzékelhetõ lesz számunkra, hogy haladunk valami felé – jelen esetben a bánatunk enyhülése felé.

A folyamat elsõ szakasza általában a sokk, a bénultság, a hitetlenkedés, majd a tagadás. Sokan nem is tudnak sírni ilyenkor, a döbbenet, a felfoghatatlanság tölti be a tudatot.

Többször hallottuk már azt a közhelyet, hogy "az élet megy tovább". Ez ilyenkor kegyetlennek, érthetetlennek tûnik, hiszen számunkra mintha megállt volna az idõ. Cselekedni kell, végezni az ilyenkor "elõírt" teendõket. A régi szokások szerint otthon felravatalozták az elhunytat, megállították az órát, letakarták a tükröt, siratóasszonyok jöttek, és a család, a rokonság, a barátok, a szomszédok mind sorban elbúcsúzott a halottól. Egész éjszaka virrasztottak. Ez az idõszak segítette a gyászoló családot abban, hogy szerettüket elengedjék. Ma már nem így teszünk, mintha erre sem lenne elegendõ idõ. Talán ezért nehezebb. Ha az, akit elveszítettünk, idõs és beteg volt, várható volt a halála, eleinte ezt is nehéz elfogadni, pedig akkor az ember megtapasztalhatott egy "elõkészítõ gyász"-nak nevezett folyamatot. Még ha az eszünk el is fogadja a halál tényét, a szívünk akkor is tiltakozik, tagad. A gyász ezen rövidebb szakasza után egy hosszabb, súlyos pszichés fájdalom következik. Érzelmi hangulatváltozások, sírás, panaszkodás, jajgatás, levertség, kiszolgáltatottság, egy "segíts rajtam" állapot. Félelem az elszakadástól, a hogyan tovább, a tehetetlenség, a reménytelen kétségbeesés és a düh idõszaka ez. Gyûlöljük a világot, az okot ami elszakította tõlünk, Istent, a családtagunkat, amiért miatta élnünk kell tovább. Ez a düh a gyász elkerülhetetlen része. Ez az érzés valójában a halott iránt is szólhat, de nem engedjük meg magunknak. Idõnként azonban megfogalmazódik: "hogy tehetted ezt velem, miért hagytál itt, hogy merted megtenni velem?" Majd bûntudatot érzünk a saját dühünk, gyûlöletünk miatt. Magunkat kezdjük vádolni, mit tettünk, illetve nem tettünk meg szerettünkért. Ezek mind "normális" érzések, és tudom, ez is közhely, de az idõ gyógyít. Nem véletlen a meghatározott egy év gyászidõ sem.

Természetesen az emlék megmarad, mindig a szívünkben "él" majd tovább szerettünk. A helyzetünket az teheti elviselhetõbbé, ha sok-sok szeretettel gondolunk rá és arra a sok jóra és szépre emlékezünk, amit együtt éltünk át. Tegyen boldoggá a tudat, hogy ismerhettük, és vele tölthettük életünk egy részét. Jogunk van szomorúnak lenni, sírni ha fáj, és érezni a hiányát, hogy nincs velünk. A gyászunkban ha elfogadjuk a fájdalmas változást, amelyet a veszteség okozott, csak az után tud csillapodni, "kihûlni" égõ fájdalmunk, és lassan-lassan magunkra találunk megint.

"Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni!"

Madách

Aranyosi Éva kineziológus
Rendelõ: Újpesti Gyermek és Ifjúsági Ház
1042 Budapest, István út 17-19. I. emelet 107.
Bejelentkezés: 06 30 637 2022

 

Gyermekeink érzelmi nevelése

Arisztotelész ritka tehetségként értékeli, hogy valaki "a megfelelõ személyre a megfelelõ mértékben, a megfelelõ idõben, a megfelelõ célból a megfelelõ módon tud haragudni."

Az említett idézettel arra szeretnék rávilágítani, hogy szülõként példamutatással, az érzelmeink, indulataink megfelelõ kezelésével mi tanítjuk gyermekeinket a helyes vagy helytelen reagálási módra. Napjainkban a rohanás, a pénzhajszolás az elsõdleges elfoglaltsága a legtöbb embernek. Mindenki türelmetlen, ideges, siet valahová.

Nincs idõ egymásra, nincs idõ a gyerekekre, nagyok az elvárások és az igények. Ezt alakítjuk ki bennük is, már kisgyermekkorban. Reggel sietünk az óvodába, majd az iskolába, délutánonként a külön programokra, aztán haza leckét írni. Túlhajszoljuk Önmagunkat és gyermekeinket is. Az utóbbi hetekben többször elõfordultak lövöldözések iskolákban, igaz ez Amerikában esett meg. Sajnos hazánk sem maradt ki a tragédiák sorából, amikor fiatalkorúak bántalmazták társukat, melynek visszafordíthatatlan következménye lett. De nem kellene, hogy vérmérsékletünk a végzetünk legyen! Gyermekeinket tanítsuk meg indulataik kezelésére és érzelmeik kifejezésre juttatására egyaránt. A ma felnövõ generáció az elõzõnél világszerte hajlamosabb az érzelmi zavarokra: magányra, depresszióra, dühre, féktelenségre, idegességre, szorongásra, indulatosságra, agresszióra. Szükség van tehát az érzelmi nevelésre: az önismeret, önkontroll, az empátia, odafigyelés a másikra, a konfliktuskezelés és az együttmûködés elsajátítására.

"Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."
Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Az érzelmeink lényegében egytõl-egyig cselekvésre való indíttatások, az evolúció által belénk rögzült, azonnal bevethetõ minták, melyeket a szocializációnk során egyénibbé tettünk. A bennünk kiváltódott érzelmeknek megvan a maguk sajátos biokémiai folyamata. Fontos, hogy szülõként már kicsi korban megkezdjük gyermekeink érzelmi nevelését is. Sok türelemmel, toleranciával, példamutatással tegyük mindezt. Az érzelmek megnevezése és arckifejezéshez kötése alapvetõ cél, mert ha nem vagyunk képesek egyértelmûen felismerni, leolvasni a másik személy arcáról az érzelmeket, komoly bajba kerülhetünk. Ha tévesen értelmezünk, például ellenséges reakciónak vélhetünk egy semleges jelzést, melyre akár agresszíven is reagálhatunk. Viselkedés viselkedést szül. Az érzelmi nevelést ösztönösen, csecsemõ korban elkezdjük gyermekeinkkel. A picik dühödt sírásából nyilvánvaló, hogy igen heves érzelmeik vannak. Anyaként keressük, mit tehetünk értük, hogyan nyugtassuk meg Õket. A hisztis korszakot könnyebb elviselni, ha következetesek és türelmesek maradunk. Játék közben sokat tanítottam fiaimat az érzelmeik megfogalmazására és kifejezésére, akkoriban még csak ösztönösen.

Meseolvasás közben, mesefilm nézésekor is végigelemeztük, melyik szereplõ mit érezhetett, és a fiúk mit tettek volna a szereplõ helyében. Élvezték a beszélgetéseket. A gyerekeknek 5-6 éves korukra meg kell tanulniuk felismerni és megfogalmazni az alapérzelmeket. Az öröm, a bánat, a düh, a félelem, a meglepetés és az undor mind olyan érzés, melyet átéltek életük során. Érzelmi kitöréskor fogalmaztassuk meg velük érzéseiket és legyünk segítségükre azok beazonosításában. Gyermekeinkre 4 éves korukban általában jellemzõ életkori sajátosság a "nagyotmondás". 5 éves korukra a szerénységnek utat nyitó önismeret kialakulása veszi kezdetét. Óvodáskor vége, iskoláskor kezdete a társas érzelmek kialakulásának idõszaka: szerénység, féltékenység, gõg, bizonytalanság, irigység és az önbizalom segít abban, hogy másokkal össze tudják mérni magukat. Az iskoláskor idõtartama alatt megtanulja magát "értékelni, besorolni": népszerûségét, vonzerejét, tudását másokéval összehasonlítani. 6-14 éves korig az iskola egy "próbaterep", meghatározó élmény a serdülõkorra nézve, hiszen javarészt az ott elért sikerek, illetve sikertelenségek kihatnak a gyermek önértékelésére. A kudarc önsorsrontásba csaphat át, mellyel gyermekünk egész életén át, ronthatja a saját esélyeit. Fontos még, hogy ebben a korban megtanulja késleltetni a vágyteljesítést, kialakuljon benne a társas felelõsségérzet, kordában tudja tartani érzelmeit és optimistán tekintsen a világra. A középiskolába való átlépés a gyermekkor végét is jelenti. Kamaszaink ebben a korszakukban találkoznak elõször az alkohol, a drog, a dohányzás, a szexualitás kísértésével. Fontos, hogy bizalommal fordulhasson a szüleihez. Az önbizalmuk erõsítése, az önismeret, a fejlõdni tudás képességének erõsítése a szülõ és az iskola közös feladata. Indulataik kezelésére tanítsuk meg Õket. Fejlõdéspszichológus szakemberek "közlekedési lámpa" kontrollját hasznosnak és könnyen elsajátíthatónak tartom:

Piros: 1. Állj! Higgadj le, gondolkozz, mielõtt lépnél!
Sárga: 2. Fogalmazd meg, mi a gond és mit érzel!
3. Tûzz ki pozitív célt!
4. Találj ki több lehetséges megoldást!
5. Gondold végig a következményeiket!
Zöld: 6. Törekedj a legjobb terv megvalósítására!

Kicsi korukban szükséges a szülõi közremûködés, irányítás, amikor már elsajátították a technikát, önállóan is képesek lesznek alkalmazni. Esténként szakítsunk idõt gyermekeink beszámolóira, mi történt velük aznap. Élménybeszámolójuk figyelmes meghallgatása után tegyünk fel pár érzelmekre vonatkozó kérdést. Mit éreztél akkor, mit gondolsz, mit érzett a másik? – mindig a szituációnak megfelelõen. Lehet nagyobb gyermek esetében boncolgatni, mit kellett volna másképp tenni, hogy a végkifejlet kedvezõbb legyen.

Ha szeretettel, odafigyeléssel, sok beszélgetéssel neveljük gyermekeinket, megtanítjuk õket megfogalmazni és kimondani érzéseiket, boldogabb és kiegyensúlyozottabb generáció nõhet fel.
Aranyosi Éva kineziológus
Rendelõ: Újpesti Gyermek és Ifjúsági Ház
1042 Budapest, István út 17-19. I. emelet 107.
Bejelentkezés: 06 30 637 2022

PÁRKAPCSOLATBAN

"MINT SAJÁT MÉLYÉTÕL A TENGER, CSAK EMBERTÕL LEHET BOLDOG AZ EMBER." ____________________________________GARAI GÁBOR

Nekünk, embereknek, alapvetõ érzelmi szükséglet a szeretet utáni vágy. A szeretet képessé tesz bennünket olyan dolgok elérésére, melyrõl nem is tudtuk, hogy lehetséges. Szeretet nélkül életünk értelmetlenné, megpróbáltatásaink pedig gyötrelemmé válnának.

A párkapcsolatban élõ ember leghõbb vágya, hogy érezze társa szeretetét. Nagyon sokan "bármit" képesek megtenni ezért. Egy jó házasságban mély és bensõséges kapcsolat alakul ki. Olyan közel kerülhetnek egymáshoz a házastársak, hogy szavak nélkül is érthetik egymás gondolatait, vágyait. Természetesen ezért tenni kell, ezen érzések alapja a másik megismerése, a társunkra való odafigyelés. Tudnunk kell egymással megfelelõen kommunikálni, elmondani érzéseinket, gondolatainkat, vágyainkat. Partnerünk odafigyelése, megértése, meghallgatása a jó párkapcsolat alapja. Meg kell ismernünk egymást "kívül-belül" Fontos, hogy minden nap észrevegyük, kedvesünk mire vágyik, mire van szüksége. Ha megismertük egymást, képesek vagyunk felismerni a másik igényeit. Tudnunk kell, mire van épp szüksége: odafigyelésre, meghallgatásra, bíztatásra, elismerésre, dicséretre, ölelésre, simogatásra, apró szívességekre.

Szeretetünk ne csak az ösztöneinkbõl fakadjon, hanem tudatosuljon bennünk az, hogy olyan társra találtunk, akiben látjuk, mi az, ami szeretetre méltó. Szabad akaratunkból, "a szerelmi mámor" hatása nélkül is képesek vagyunk vele maradni és vágyni arra, hogy Õ is velünk legyen. Az együtt töltött idõ azt fejezze ki, hogy törõdünk egymással és élvezzük egymás társaságát. A szeretet azt is jelenti, hogy sok mindent megteszünk a társunk kedvéért, még olyasmit is, amit önmagunktól sose tennénk. Egy párkapcsolat elején sokkal erõsebb a megfelelni vágyás és sokkal erõsebb a tolerancia a másikkal szemben. A szerelem hatása alatt észre sem vesszük a másik hibáit, hiányosságait. Amikor elszáll a szemünkrõl a "rózsaszín köd", akkor érzékeljük csak társunk számunkra negatív tulajdonságait, rossz szokásait, esetleg idegesítõ dolgait. (A szerelem vak – a szeretet behunyja a szemét.) Ekkor kell feltenni magunknak a kérdést: – Mi az, ami megváltozott? Mit kaptunk a kapcsolat elején és mi az, ami hiányzik ahhoz képest? Ekkor kell igazán idõt fordítani Önmagunk és párunk megismerésére. Nélkülözhetetlen emberi szükségleteink között szerepel a biztonságra, a fontosságra és az önbecsülésre való igény, amiket meg kell kapnunk és meg is kell adnunk, kölcsönösen. Ha társunk szeretete által biztonságban érezzük magunkat, akkor az élet egyéb területein is sikeresebben vehetjük az akadályokat.

Kulcsfontosságú a kommunikáció! Beszéljük meg érzéseinket, gondolatainkat, vágyainkat. Fogalmazzuk meg és mondjuk ki, mire van szükségünk, mit tehet értünk kedvesünk, hogy jobban érezzük magunkat és boldogabbak lehessünk. Természetesen mi is hallgassuk meg az Õ elképzeléseit, igényeit, terveit. A bennünk felgyülemlett feszültséget ne dédelgessük, õrizgessük, hanem beszéljük meg. Vitatkozzunk, érveljünk, gyõzzük meg egymást, ha lehet mindezt, kulturált keretek között. Ne kezdjünk úgy mondatot, hogy: – Te mindig – , vagy: – Te soha -, hiszen ez vádaskodás. Egészen biztos, hogy kedvesünk ezt támadásnak fogja fel és erre Õ is hasonlóképp reagál. Mivel saját érzéseinkrõl, gondolatainkról beszélünk, a megfelelõ megfogalmazás úgy kezdeni mondanivalónkat, hogy: – Én úgy érzem, hogy – Én azt szeretném, hogy-. – Én arra vágyom, hogy-. Majd úgy folytatva: – Mit gondolsz Te errõl? – Neked mi a véleményed? Megtennéd-e ezt értem? Ez rögtön emberibb hangvételû társalgás és talán így könnyebb lesz megoldást is találni. Ne feledjük a párkapcsolat sok kompromisszumkötésbõl áll és abból, hogy megpróbálunk egymáshoz minél jobban alkalmazkodni, hiszen az ember társas lény.

 Aranyosi Éva kineziológus
Rendelõ: Újpesti Gyermek és Ifjúsági Ház
1042 Budapest, István út 17-19. I. emelet 107.
Bejelentkezés: 06 30 637 2022

 

Szeretni való kamaszok

A kamaszok szülei sosem voltak olyan tanácstalanok, mint napjainkban. Kamaszaink életére mi, szülõk vagyunk a legnagyobb hatással, irányító szerepünket csak akkor veszítjük el, ha kivonjuk magunkat a nevelésükbõl. Ekkor a tinik életében az irányító szerepet egy kortárs "banda" veheti át, valószínûleg nem a szó jó értelmében.

A legfontosabb dolog a szeretet a nevelésükben. Ezt azonban már másképp kell kifejeznünk, mint ahogy kisgyermekkorukban tettük. Fontos az is, hogy több generáció tapasztalatát eljuttassuk gyermekeinkhez. A nagyszülõk is elmesélhetik, hogy milyen is volt az Õ korukban kamasznak lenni, – persze nem úgy, hogy "bezzeg az én idõmben". Szeretetbe csomagolva fiataljaink biztosan, szívesen meghallgatnak néhány történetet, anekdotát, (de csak óvatosan, ne essünk túlzásokba).

A tinédzsereket a függetlenségvágy és az identitáskeresés mozgatja. Az önkifejezés módja nem változott jelentõsen: a zene, a tánc, a divat, múló hóbortok, kapcsolatok. A stílus változott, más stílus keresésével (a szülõkétõl eltérõ) fejezik ki önmagukat és függetlenségüket.

Testük változása félelemmel, aggodalommal tölti el Õket: vajon hogy fog majd kinézni, milyen lesz a hangja, a külseje, az alakja, magassága? A szembetûnõ testi változásokkal egyidõben, óriási intellektuális fejlõdés is végbemegy bennük. Megváltozik gondolkodásmódjuk, kisgyermekként csak konkrét cselekvésekre és eseményekre koncentráltak, kamaszként már elvont fogalmakon kezdenek töprengeni (igazság, becsületesség, hûség). El tudják képzelni, milyen lenne, ha az események másképp alakultak volna.

Logikusan gondolkodóvá válnak, értik és látják az ok-okozati összefüggéseket, mondanivalóikat alátámasztják érvekkel. Ha mi, szülõk ezt észrevesszük és megértjük, érdekes, komoly, izgalmas beszélgetésekben lehet részünk. Viszont ha nem, viszonyunk ellenségessé, közömbössé válhat és gyermekünk más közegben bontakoztatja ki Önmagát. Társaságbeli kapcsolatteremtés során fontos egymás nézõpontjának megismerése, problémák felvetése, megvitatása, hiszen hozzánk, felnõttekhez hasonlóan Õk is azokkal barátkoznak inkább, akik hasonló nézõponton állnak, egyetértenek velük.

Tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy döntéseiknek következményei vannak. Döntési helyzetekben kínáljunk fel nekik több alternatívát és hagyjuk Õket saját választásuk következményeibõl tanulni. Akkor segítsünk nekik, ha kérik, és ne felejtsük, hogy nincs szükségük kioktatásra. Beszéljük meg velük problémáikat, biztosítsuk Õket arról, hogy mellettük állunk és számíthatnak ránk, amikor szükségét érzik.

A szülõ-kamasz konfliktus esetén, érdemes szakemberhez fordulni (kineziológushoz), aki segít kibogozni a szálakat, hogy mindkét fél nézõpontját megismerve, közösen megtaláljuk a megoldást, kinek miben kell változtatnia magatartásán, hozzáállásán, hogy a nézeteltérések elsimuljanak.

 Aranyosi Éva kineziológus
Rendelõ: Újpesti Gyermek és Ifjúsági Ház
1042 Budapest, István út 17-19. I. emelet 107.
Bejelentkezés: 06 30 637 2022

 

"Érted haragszom, nem ellened!" (József Attila)

"A jó nevelés azt jelenti, hogy HELYESEN reagálunk gyermekünk HELYTELEN viselkedésére."(John Rosemond gyermekpszichológus)

– Kamaszaink idõnként éppúgy kudarcot vallhatnak, mint mi, felnõttek. Nem akadályozhatjuk meg Õket abban, hogy rossz döntést hozzanak. ("Nem veheted el senkitõl a tanulás jogát! Mindenkinek joga van a saját hibáiból tanulni!") Szabad akaratuk van gyermekeinknek, dönthetnek jól és rosszul egyaránt. Persze szülõként velük szenvedünk, hiszen összetartozunk. Egy-egy kudarc után szükségük van arra, hogy újraértékeljék a helyzetet. Lehet, hogy az elvárás a szülõtõl, vagy önmagától volt irreális?

– Sajnos van szülõ, aki olyan "tevékenységet" erõltet rá gyermekére, amit a gyermek nem akar. Hagyjuk Õket választani! Lehessen saját érdeklõdésük, tanulhassanak olyasmit, amit Õk akarnak, amit Õk maguk választanak. Nem kényszeríthetjük arra Õket, hogy a mi vágyainkat, álmainkat valósítsák meg. Így valóságos csõdtömeggé válhatnak. A sok kudarc, a sok sikertelenség elkeserítõ. Önbizalomhiány, labilis lelki egyensúly lehet a következménye! – Az etikai normák, amikre kiskorukban tanítjuk fiainkat – lányainkat, kamaszként átléphetõ határoknak tekinthetik. Ez bizony sokszor nagyon mélyen érintheti a családokat. Idõnként tudatosan "lázadásból" teszik, máskor pedig azért, mert saját "erkölcsi" rendjük szerint szeretnének élni. Sok esetben ez a kapcsolat megromlásához vezethet. A kamaszoknak is rossz az, ha a szüleik eltávolodnak tõlük. Itt valósíthatjuk meg azt, hogy: helytelenre, helyesen reagálunk! Lehetõséget kell kapniuk az újrakezdésre, a "tiszta lapra". Szülõként tudnunk kell megbocsátanunk. Persze ez általában nagyon nehéz, de ne felejtsük el, annál rosszabbat nem tehetünk az életben, mint hogy lemondunk valakirõl.

– Nem minden rajtunk, szülõkön múlik, tehát nem kell a "- Mit rontottam el?" mondaton töprengeni. Nem állhatunk egésznap gyermekünk feje felett, nem foghatjuk a kezét. Az általuk elkövetett hibákért nekik kell a felelõsséget vállalniuk, ha magunkat hibáztatjuk, átvesszük tõlük a felelõsséget. (Általában azok a szülõk hibáztatják magukat, akik rájöttek, hogy a nevelés során súlyos hibákat követtek el.)

– Gyermekeinknek nincs szükségük kioktatásra, bízhatunk abban, hogy önmaguktól is le tudják vonni a tanulságot és elég büntetés nekik maga az esemény, a következmény. Ne oldjuk meg helyettük a problémát. Nem mentesíthetjük Õket a tetteik következményeitõl, hiszen ha nem tapasztalják meg azokat, nem tudják levonni a tanulságot.

– Fontos a feltétel nélküli szeretet! Gyermekeinknek tudniuk kell, hogy van valaki, aki mindig hisz bennük, megbocsát nekik, bármit is tettek. Biztosítsuk Õket szeretetünkrõl, ezáltal támogatjuk Õket, így erõt meríthetnek ahhoz, hogy meg tudják oldani problémáikat, helyre tudják hozni hibáikat. Hallgassuk meg Õket együttérzéssel, odafigyeléssel és nyújtsunk nekik támogatást. Nyújtsunk nekik segítséget ahhoz, hogy mérlegelve végig tudják gondolni a helyzetet. Több alternatívát kínálva, együtt végiggondolva a lehetséges következményeket, segíthetünk nekik, hogy hatékonyabban megtanuljanak felelõsségteljes döntést hozni.

 Aranyosi Éva kineziológus
Rendelõ: Újpesti Gyermek és Ifjúsági Ház
1042 Budapest, István út 17-19. I. emelet 107.
Bejelentkezés: 06 30 637 2022

 

Harmonikus családokért kineziológiával

A gyermekeink a tükörképeink! Úgy reagálnak a különbözõ élethelyzetekre, szituációkra, ahogyan azt tõlünk látták. Mi, szülõk szolgálunk mintaként. Ha gyermekünk viselkedésében, reakcióiban önmagunkat véljük felismerni, és ez nem tetszik nekünk, itt az ideje változtatnunk. A gyermekeket a szükségletek és a képességek szempontjából hosszú ideig nem tartották a felnõttektõl különösebben különbözõnek. Nagyjából miniatûr felnõtteknek tekintették õket. Ma már tudjuk, hogy a szocializáció során, mi felnõttek (szülõk, pedagógusok, élõ környezet, média, stb.) alakítjuk olyanná egyéniségüket, amilyenné végül felnõttekként válnak. Egészségünk fontos feltétele, hogy érzelmileg kiegyensúlyozottak legyünk, lelkileg jól érezzük magunkat. Születésünktõl halálunkig folytonosan változásokkal találjuk magunkat szemben, melyek feszültség teremtõk, s melyekhez alkalmazkodnunk kell. A gyermekeinket jellemzõen életkorhoz köthetõen különbözõ traumák érik, például: a bölcsõdei, óvodai, iskolai beszoktatás, a testvér születése, egy új környezet (iskolaváltás, lakókörnyezet váltás), a szülõk válása, serdülõkorban az identitászavarok, a szexuális zavarok, a párkapcsolat-teremtési gondok. A kineziológiai kezelés során az elsõ teendõ meghatározni a megoldásra váró problémát. A gyermek életkora, fejlõdési stádiuma, családja és szociális helyzete mind figyelembe veendõ, amikor problémáikat akarjuk megfogalmazni. A család felmérése is fontos szempont. A gyermek problémái nagymértékben beágyazódnak a teljes családi kontextusba. A gyermeket alakítja a család, és viszont, a gyermek is alakítja a családot.

Ennél fogva, ahhoz, hogy megértsük egy gyermek problémáit, és megfelelõen tudjunk beavatkozni, a családi rendszert is meg kell érteni. Továbbá a gyermekek esetében majdnem mindig szükséges az információszerzés másoktól is, mivel a gyermekeknek nincs olyan képességük az önmegfigyelésre és az önmagukról való beszámolásra, mint a felnõtteknek. Ezek lehetnek a szülõ, orvos, iskolapszichológus vagy más személyek. Bár szükség van a szülõi beleegyezésre, az is fontos, hogy megkapjuk a gyermek engedélyét is az ilyen egyéb forrásból történõ információszerzésre. Ez nagymértékben segíti a bizalom és tisztelet légkörének kiépítését. A gyermekkel való beszélgetés során a kineziológus arra kérdez rá, hogy hogyan észleli önmagát, másokat, és hogyan észleli a probléma létezését és jellegét. Nem mindig tudják érzéseiket és gondolataikat pontosan kifejezni. A gyermekek nagyon szuggesztibilisek lehetnek, telve vannak félelemmel, ennek következtében esetleg azt mondják, amirõl azt gondolják, hogy azt hallani akarják, vagy olyasmit mondanak, amit másoktól hallottak. Lehetnek annyira megfélemlítettek vagy feszültek, hogy összezavarják a történetet. A kezelés történhet a szülõ jelenlétében, sõt ha ez segíti a kezelést, akkor be is vonható. Lényeges szempont, hogy a gyermeknek tudnia kell, hogy mi fog történni vele a kezelés során, éreznie kell azt, hogy biztonságban van és minden csak az Õ beleegyezésével történhet. Amennyiben családjában bölcsõdei, óvodai, vagy iskolai beilleszkedési zavarok, tanulási nehézségek, szorongás, stressz, hangulatzavarok, önbizalomhiány, különbözõ pszichoszomatikus betegségek állnak fenn, akkor nyújthatok hatékony segítséget, ha Ön, vagy családtagja változtatni akar. Lehetõséget kínálok testi-lelki gyógyulására, gondolkodása megváltoztatására, Önmaga, családja, gyermeke megismerésére és arra, hogy ráébredjen, minden embernek a sorsa a saját kezében van.

Aranyosi Éva kineziológus
Rendelõ: Újpesti Gyermek és Ifjúsági Ház
1042 Budapest, István út 17-19. I. emelet 107.
Bejelentkezés: 06 30 637 2022