Családi kötelékek, gondolatok biciklizés közben

Hogyan születtél? Hagyományos módon, császármetszéssel, esetleg lábbal, vagy a fenekedet mutattad elõször a világnak?
Meddig szoptatott édesanyád? Egy hónapig, háromig, netán egy évig?

A terápiákat megelõzõ anamnézis során gyakran felmerülnek a fenti kérdések. Döbbenten tapasztalom, milyen gyakori, hogy huszonévesek, vagy a harmincas éveinek elején járó férfiak és nõk, sikeres üzletemberek meglepõdnek a kérdésen, a vállukat húzzák és nagy kerek szemekkel azt mondják:”… nem tudom…, ez fontos?!!…”
A megfelelni vágyó arra vállalkozik, hogy felhívja anyukáját most, azonnal, de legkésõbb a következõ alkalomra megkérdezi. A bevállalósabb egybõl azt mondja: ”… én nem beszélek anyámmal ilyenekrõl,” majd keresztbefonja lábát, kinéz az ablakon, ajkait összezárja, beszûkíti annak jeléül, hogy részérõl ez a téma lezártnak tekinthetõ és különben is, nincsenek érzelmei ezzel kapcsolatban.
A sokadik ilyen alkalom után hazafelé, a gesztenyefák alatt biciklizve, arra következtetésre jutottam, hogy újból elmondhatom, mennyire szerencsés vagyok, hiszen olyan szülõket választottam magamnak, akik szívesen beszéltek arról a korszakról, amikor még pocaklakó voltam, az öcsém meg az én születésemrõl.  És bár nem volt digitális fényképezõgép még a mosógépen is, a legsoványabb pénztárcák mellett sem volt anyagi kérdés, hogy évente legalább a fontos események alkalmával megörökítsék fizikai és lelki változásainkat.  Szívesen vesszük elõ ezeket a régi, megkopott, retusált, fekete-fehér fényképeket és milyen jókat nevetünk, csillogó szemmel várjuk, hogy újból és újból ugyanazt a történetet halljuk, hátha valamit még megtudunk, ami eddig feledésbe merült..
Nyári hajnalokon, míg a családom még kihasználja az utolsó lepedõgyûrhetési lehetõséget, szívesen ülök a kávémmal kiskertemben. Ekkor még csak a fekete rigók és általam nem beazonosított madarak emlékeztetnek arra, hogy a természethez tartozom és nem az mailjeimhez, számítógéphez, és nem a mobil telefonomhoz. Szinte minden reggel meglepõdve tapasztalom, hogy a két kertlakó éticsiguszom mennyire gyorsan halad egyik virágtól a másikig. Házunk mellett hatalmas nyírfák állnak stázsát, vigyázzák álmunkat. Magasak, nyújtózkodnak az ég felé, kicsit odébb egy öreg meggyfa, szélességében ráterpeszkedve mindenre. Néha trópusi erõsségû szél cibálja õket jobbra-balra. De gyökerük erõs. Erõsen köti õket a földhöz, amibõl a gyökereiken keresztül táplálkoznak.
Így van ez velünk is, emberekkel, a szimbólum egyértelmû. Ha erõsek a családi gyökereink, tudjuk, hova tartozunk és felismerjük, hogy a gyökereinken keresztül táplálkozhatunk, energiához juthatunk, jöhetnek a trópusi szelek, a viharok. Elfáradunk, leengedjük ágainkat, akarom mondani karjainkat, de felszáradnak az esõ nyomai és új hajtásokat hozunk.
Kell-e arról beszélni ma, hogy mennyire fontos a család szerepe? Kell-e beszélni arról, hogy miért fontos beszélgetni a szülõnek és a gyereknek, mesélni, együtt sírni, nevetni?
Megrekedsz az életben? Nem tudod hogyan tovább? Mindenre ott a válasz a természetben.
Ahhoz, hogy megerõsítsük gyökereinket, egy új minõséget kell találni az eddigi szemléletünk helyett. Újjá kell születni. 
Igen, újjászületés, ez történik egy terápia alkalmával.
Újjászületik egy lélek. Függetlenül életkorodtól, apránként, ahogy a magzat fejlõdik, megvan az esélyed arra, hogy újból kialakuljon a hallásod, a látásod, a befogadásra való hajlandóságod és még sok olyan tulajdonságod, amelyet elfelejtettél a nagy igyekezetedben, hogy megfelelj szeretteidnek.
Ajánlja ismerõseinek.
 
www.termeszethaz.hu