Idén végre igazi tavasz van! Hosszú évek óta szinte nem is volt tavasz, a tél után nagyon hamar belobbant a nyár tüze, id?t sem adva a természet lassú éledésének, a kibontakozás fázisaiban megjelen? szépségnek, és a friss tavaszi energiák megélésének. A kertekben a tavaszi virágok épp hogy kinyíltak, már át is kellett adniuk helyüket a soron következ?nek, mert a hirtelen bekövetkez? nyári meleg nem adott lehet?séget, hogy üde tavaszi ruhájukkal hosszan díszíthessék a kerteket. Most viszont mintha a természet is úgy gondolta volna, minek a türelmetlen sietség, élvezzük ki a fokozatos kibontakozás minden csodáját, a fák leveleinek, virágainak, és a virágok kibomlásának fázisaiban rejl? minden szépséget. Ez a folyamat ihlette bennem az alábbi türelemr?l szóló írást…
A természet rendje
A tél csendjében pihenő, szunnyadó és erőt gyűjtő természet a tavasz lassú kibontakozásában teremti meg az alapot a nyár érlelő, dúsító folyamatainak, hogy aztán ősszel learathassuk a természet kincseit. Ugyanez a folyamat játszódik le bennünk/életünkben, amikor egy álom/vágy (legyen az egy alkotás megszületése, egy képesség kibontakoztatása, egy személyiségbeli változás, egy kapcsolat létrejötte, egy gyermek vállalása, egy hivatás megvalósítása, stb.) megszületik, kibontakozik, érlelődik, majd megvalósul. Ha átadjuk magunkat az isteni idő-minőségnek, akkor ideamagjaink is ezeken a fázisokon át kelnek életre.
A türelem, mint szaturnuszi minőség
A türelem az idő minőségével kapcsolatos, és mint olyan a szaturnuszi energiákkal van analógiában. Ha alacsony oktávját éljük meg a szaturnuszi minőségnek, akkor életünkben megjelenik a türelmetlenség, a kényszerűség megtapasztalása, a küzdelem, és a nyugtalan, harcoló „várakozás”, a frusztráltság, amelynek eredménye az erőtlenség érzése, a szélmalom-harc, a folyamatos falakba ütközés, félelmek, kétségek, hogy nem sikerül elérni, amit szeretnénk. Ha a magasabb oktávot éljük meg, akkor összekapcsolódunk az Isteni Időzítéssel (a Lélek Tervével – a Sorssal, ami szintén a Szaturnusz analógiájához tartozik), cselekedeteinket a bölcs megfontoltság, és az érlelődés folyamatának támogatása jellemzi (ami akár a nem cselekvés is lehet), és annak bizonyossága, hogy „az idő nekem dolgozik”, amelynek eredménye a stabilitás, a sziklaszilárd hit, hogy „úgy lesz, ahogy megálmodtam.” Ahogy a tavasszal rügyeiket kibontó gyümölcsfák sem „kételkednek” abban, hogy a természet erőinek köszönhetően olyan folyamatokon mennek át (belül és kívül), amelyek révén – amikor itt az ideje – termőre fordulnak. Csendes átadással, belül zajló folyamatokkal segítik az érlelődés fázisait, és azt is teljes nyugodtsággal „tűrik”, ha a váratlan tavaszi fagy megtépázza virágaikat, és ezzel a termőre fordulás egy évvel későbbre halasztódik.
„Álom-virágaink” kibomlása
A kibontakozás minden fázisának ki kell teljesednie, ez biztosítja, hogy a végkifejlet stabil, szilárd alapokon álljon (ez is szaturnuszi minőség), ne légvárakat építsünk álmainkból. A türelem valójában azt jelenti, hogy engedjük („eltűrjük”) a természet erői munkálkodjanak bennünk és körülöttünk – vagyis Isteni Természetünk bontakoztathassa ki azt az Isteni Tervet, amely álmaink idea magjában a megszületésre várakozik. Mindez csak akkor kényszerűség, ha hagyjuk, hogy az ego félelmei és kétségei elhitessék velünk, hogy ha nem teszünk semmit, akkor nem kaphatjuk meg, amit szeretnénk, és hogy jobb és gyorsabb megvalósulási folyamat is létezik, mint az Isteni Érlelődés folyamata. Ha rábízzuk a Teremtőre, hogy álmaink, vágyaink virágainak szirmait Isteni Természetünk erői bontsák ki, és átadjuk magunkat minden egyes szirom kinyílásának, akkor teljesedhet ki, nyílhat ki teljes pompájában álmaink, vágyaink virága önmagunk és az egész világ gyönyörűségére. Ekkor megélhetjük azt, hogy a „Természet Keze” minden egyes szirmot lágyan a helyére simít minden erőfeszítés nélkül. Míg ha türelmetlenül, erőszakkal, saját kezünkkel bontjuk ki a megvalósulás szirmait, akkor azok a durva és elsietett (nem időszerű) mozdulatok hatására sérülnek, elvesztik lágyságukat, megkeményedve, mereven veszik fel a rájuk erőltetett helyet, szerepet álmunk virágainak szirmai között. Az így kinyílt „álom-virág” ránézésre egyértelműen elárulja a szirmokat nem Isten „kezei” bontották ki és rendezték a helyükre, hanem sokkal alacsonyabb rendező erők kényszerítették azokat a még nem időszerű kibontakozásra. Így a végeredmény is torzul, és lehet, hogy csak tiszavirág életű lesz, mert az érlelődés, erősödés bizonyos fázisai kimaradtak, amelyek a tartósságot és életképességet biztosítanák.
Elmerülni a csodában
Ráadásul így minden egyes lépés a kibontakozás útján sokkal több energiát, erőfeszítést kíván meg tőlünk, méghozzá feleslegesen. A természet erői sok minden elvégeznének helyettünk, ha hagynánk, hogy Isten „kezei” munkálkodjanak életünkben. Álmaink, vágyaink virága ez esetben könnyedén bomlana ki a szemünk előtt, mi magunk pedig Isten „tenyerén” megpihenve teljes figyelmet szentelhetnénk a kibontakozás minden egyes fázisának, hogy annak csodáját megtapasztalhassuk. A kibontakozásra való várakozás így a csodában való elmerülés állapotává válik, felcserélve a kényszerűségként megélt türelmetlen várakozást, és az akaratos erőlködést, erőfeszítést. Így hálával tudnánk tekinteni az egész folyamatra, és arra, hogy a kibontakozás isteni formája életünk része lehet. Hála töltené be a szívünket, hogy Isten „személyesen” simítja helyére álmaink virágának szirmait, és mi szemlélői lehetünk ezen csoda kibontakozásának. Ehhez persze kell az is, hogy elhiggyük, megérdemeljük, hogy Isten „kezei” munkálkodjanak életünkben, és hogy megérdemeljük az Ő Szeretetét. Függetlenül attól mit tettünk vagy nem tettünk eddig. Csupán csak azért szeret bennünket, akik vagyunk – a gyermekei.
A jelen lehetőségeiből fakadó Erő
A passzív, kényszerű várakozás helyett válasszuk inkább a Jelen lehetőségeinek kiaknázását. Az előbbi ugyanis legyengít, az utóbbi viszont Erőt ad. Így válik a „várakozás” örömteli, emelő folyamattá, a legyengítő, küzdelmes, netán depresszív hétköznapok helyett. Ne azon sóvárogjunk, ami még nincs, hanem éljünk azzal, ami már van. Ráadásul lehet, hogy a jelen lehetőségeivel való élés teremti meg a jövő lehetőségeit, így ha nem élünk velük, lehet, hogy azért késlekedik a vágyott jövő is. (A Jelen lehetősége ad valamilyen olyan belső tapasztalást, felismerést, átalakulást vagy külső lehetőséget, ami a vágyott jövő megvalósulásához nélkülözhetetlen.) A Jelen lehetőségeinek kihasználása által nyert Örömből születik meg az az Erő, ami a Kitartást támogatja, míg elérünk álmunk megvalósításához/megvalósulásához. Vagyis lehet, hogy a jelen lehetőségei teremtik meg bennünk azokat a változásokat, fejlődést, ami a vágyott jövő megteremtéséhez, megvalósításához kell. A Jelen folyamatai révén érlelődünk mi magunk is, és a körülöttünk lévő világ is hogy álmunk a fizikai világban alakot ölthessen, amikor bent és kint is elérkezett az ideje. Egy-egy álom megvalósulásához
Életünk szőttese
Isten „kezeinek” sok szálat kell elrendeznie Életünk szőttesén. Az álom megvalósulásában érintett Lelkek útjának összehangolását csak Ő képes átlátni, mi ehhez túl kicsik vagyunk. És ha éppen úgy látjuk/érzékeljük, hogy nem történik semmi életünkben, ami az álmunkhoz vezethetne, vagy netán elindult már valami, de az elakadt (netán visszafejlődött), akkor az még nem jelenti azt, hogy Isten elfelejtkezett rólunk. Ilyenkor számunkra láthatatlanul történnek a dolgok, dúsulnak az energiák, formálódnak a szükséges változások bennünk és körülöttünk. Ekkor az egyetlen kapaszkodó a Hit, hogy a Teremtő „a színfalak mögött” értem is „dolgozik”, és az Élet a legjobbat akarja létrehozni nekem. Ennek tudatában bízni tudunk abban, hogy álmaink, a jövőnk a legjobb „kezekben” vannak, és ez adja a lehetőséget, hogy a Jelen Örömeinek és Lehetőségeink át tudjuk adni magunkat, ahelyett, hogy álmaink megvalósulásán aggódnánk, vagy azt fölösleges erőfeszítésekkel sürgetnénk, kierőszakolnánk.
„Az Igaz Ember azonban derűsen várakozik. A kép azt mondja róla: eszik, iszik, csupa vidám dologgal foglalkozik. Vagyis boldogan élvezi a jelen pillanatait. Nem néz sóváran és kielégületlenül az égre, mert a beteljesülést rábízta az isteni gondviselésre.”
„Ami a miénk, megkapjuk idejében. Amint nem kapunk meg, nem a miénk.”
„Sorsunk nem magányos, hanem közösségi folyamat. A nagy társasjátékban mi csak a saját szerepünket éljük, s képtelenek vagyunk megérteni, hogy ami velünk történik, az a többi ember története is! A karmák össze vannak kötve: ahhoz, hogy valami beteljesedjen, minden szereplőnek meg kell érnie rá. Néha mi maradunk le, néha a többiek, s ilyenkor várni kell, mert késik a pillanat, amit úgy hívunk: egybeesés. Hogy ez mikor jön el, csakis isteni szemmel lehet látni: a Nagy Rendező szemével, akinek mindenki fontos, s mindenkiben látja az érlelődő folyamatokat.”
„Az Igaz Ember kétség és remény fölött él, mégpedig vidáman, mert csakis az „Örökkévaló Most” a hazája. Nem függ a jövőtől!”
„Így vár a bölcs. Élvezve a Nagy Most adományát. A jelen öröme eltünteti lelkéből a hiányjeleket.” „Még nincs itt, amire vársz – de most nem is hiányzik. Most erőt gyűjtesz, s főleg belső örömöt. Most érted meg a tanácsot: „Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől!”” (Idézetek Müller Péter Jóskönyvéből – 5. jósjel: Várakozás)
Cselekvés vagy nem cselekvés?
Akkor éljük meg ránk nehezedő nyomásként, teherként a Jelent (és nem lehetőségek tárházaként), ha a jövő vágyaira áhítozva várakozunk, vagy kényszeresen cselekszünk (mi próbáljuk meg helyükre tenni a szőttes szálait), miközben a Jelen örömöt, szárnyalást adó lehetőségei mellett elmegyünk, pedig lehet, ezek lennének azok, amelyek könnyedén elrepítenének minket vágyainkhoz. Ekkor válik a vágyott jövő felé haladás kényszerű várakozássá, vagy görcsös, makacs, akaratos cselekvéssé, holott ugyanezt örömteli „utazásként” is megélhetnénk. Az utóbbi a türelem magasabb oktávját képviseli, míg az előbbi az alacsonyabbat. Miénk a választás, hogy ráhelyezkedünk a magasabb oktáv emelő áramlataira, vagy fölösleges „szárnycsapásokkal”, erőlködve haladunk az áramlattal szemben, ezáltal az alacsonyabb oktávot megélve. Sokszor a cselekvés valójában nem fizikai cselekvést jelent, hanem csak gondolati teremtést: „Ha megérted, hogy sokkal inkább gondolataiddal, mint sem tevékenységeddel teremtesz, sokkal több vágyadat valósíthatod meg jóval kevesebb erőfeszítéssel – és a küzdelem hiányában sokkal jobban fogsz szórakozni.” (Eshter és Jerry Hicks – A bőség törvénye) És persze ugyanígy helytelen lehet a terméketlen, nem cselekvő várakozás („majd megoldódik magától”), a változástól való félelmek nyomása alatti tétlenség, a változásért való felelősség fel nem vállalása, amely valójában a Lélek Útjának fel nem vállalása. Ez megint csak kényszerű teherré teszi a jelent, és a jövőre való várakozást, ráadásul a tehetetlenség érzését adja. Honnan tudhatjuk, hogy mikor van szükség a cselekvő várakozásra és mikor a nem cselekvő várakozásra (ez utóbbi sem tétlenség, csak elengedjük a jövő miatti kényszeres cselekvést, és a Jelen teendőire fókuszálunk)?
Ha haladunk a Jelen Áramlataival és vágyunk megvalósulását átadjuk az Isteni „kezeknek”, akkor hallhatjuk meg belső sugallataink révén Lelkünk, Isteni Énünk útmutatásait. Ha gondolatainkat az abbéli félelmek kötik le a jövővel kapcsolatban, hogy „nem sikerülhet”, „nekem nem jár”, „tehetetlen vagyok”, stb., akkor a Lélek sugallatait nem halljuk meg, azok nem tudnak beférkőzni tudatunkba, és ezáltal a Jelen örömöt okozó lehetőségeit sem láthatjuk meg. Így nem láthatjuk tisztán, hogy minek van itt az Isteni-időzítés szerint az ideje, és minek nincs.” Ha igent mondasz életed isteni tervére, olyan erőket szabadítasz fel, amelyek isteni megoldásokkal irányítják életed eseményeit. Kerüld a harcot, a belső vívódásokat és a fölösleges fáradozásokat. Bízz a Szeretetben, mely már oly régóta kísér, vezet és segít.”
Az ego elképzelései, mint a Lélek Útjának gátjai
Az is probléma lehet, ha elvárásunk van azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell megvalósulnia álmainknak. Ezáltal nem adjuk meg magunknak a lehetőséget, hogy a Jelen Pillanatai megmutathassák ajándékaikat, lehetőségeiket, amelyek álmunk megvalósulását szolgálhatnák, vagy amelyek az álmunk felé haladást örömteli utazássá tehetnék. Álmaink mindig Lelkünk Útján valósulnak meg, nem pedig egónk elvárásai, elképzelései útján. Ha mindenáron az utóbbi módon akarjuk a megvalósulást, akkor csalódás lesz osztályrészünk, majd emiatt elkönyveljük magunkban, hogy az élet nem ad lehetőséget arra, hogy vágyunk megvalósuljon. Vagy esetleg elvetünk egy lehetőséget, netán elmegyünk mellette, mert az nem az elképzeléseink szerinti módon és úton való haladást biztosítja (pedig attól még lehet, hogy az álmunk felé vinne, és ha mi nem élünk vele, akkor valójában mi akadályozzuk annak megvalósulását). Lelkünk álma azért született meg bennünk, hogy megvalósulhasson, és erre az Élet mindig lehetőséget ad, csak esetleg más formában és módon, valamint időzítéssel, mint ahogy mi elképzeltük. Ugyanahhoz a célhoz több út is vezethet, haladjunk az Élet áramával, és engedjük, hogy rátereljen arra az útra, amelyet Lelkünk álmunk megvalósulására kiválasztott. Engedjük át magunkat a Pillanat Adta Lehetőségnek, amit a Jelen kínál, így hozhatjuk ki belőle a legtöbbet, és így láthatjuk meg azt a másik utat, ami az álmunkhoz vezet. Így kaphatjuk meg azt, ami személyesen a miénk.
A Jelen idea-kibontó energiái
A nyugtalan várakozás helyett koncentráljunk inkább a Jelenre, arassuk le ajándékait, bízva abban, hogy álom- és vágyvirágaink szirmait a legbiztosabb, legprecízebb „kezek” bontják ki, ezzel bőtermő alapot biztosítva a majdani aratáshoz. A folyamatok sürgetése, a vágyott jövőn való merengés helyett kapcsolódjunk össze a Jelen idea-kibontó energiáival. Így tudatosodhat bennünk, hogy a kibontakozási folyamat aktuális fázisában mi a mi szerepünk: a belső érlelődést segítő tudatos és türelmes, a jelen lehetőségeiben élvezetet találó, teremtő várakozás, vagy az „Isteni Kezekkel” együttműködő társteremtő cselekvés. Ha netán a cselekvés, annak is megvan a maga megfelelő ritmusa, sebessége: a kapkodásban, sietségben, görcsös akarásban az ego munkálkodik; a megfontolt, nyugodt, de mégis lelkesedéstől fűtött cselekvés az isteni teremtő energiák jelenlétéről árulkodik. Engedjük hát át Életünk Virágoskertjét az Univerzum Kertészének, nála jobban senki sem tudhatja mikor mi a megfelelő „művelet”, hogy Lelkünk Isteni Terve, amely álmaink, vágyaink ideamagjában szunnyad, kibontakozhasson, majd termőre fordulhasson, amikor eljött a megvalósulás ideje.
„Mi lenne, ha tényleg elhinnénk az Istenit, az erőt, ami összetartja a dolgokat a mi tudatos kontrollunk nélkül is? Mi lenne, ha észrevennénk, hogy a mindennapjainkban is ez az erő működik? Mi lenne, ha elhinnénk, hogy ez az erő szeret minket, törődik velünk, és véd minket? Mi lenne, ha elhinnénk, hogy megpihenhetünk?… Bízni az erőben, ami működteti az Univerzumot a hit… A hit azt jelenti, hogy az Univerzum a mi oldalunkon áll… Minden próbálkozásunk, ami ezen erő irányítására irányul, puszta beavatkozás. Ha hajlandóak vagyunk megpihenni ez az erő értünk dolgozik… Amit irányítani próbálunk, az sokkal jobban működik nélkülünk…”
„Amikor abbahagyjuk a dolgok kontrollálását, akkor azok beállnak a természetes rendbe és minden működni kezd. Megpihenünk, és így helyet adunk a magunknál sokkal nagyobb erőnek, az pedig sokkal jobb munkát végez annál, ahogy mi tennénk. Megtanulunk bízni abban, hogy az az erő, ami galaxisokat tart össze, a mi kis világunk körülményeivel is elbír.”
(Marianne Williamson)