Hónap: 2011 szeptember

 

„A szerelem olyan út, amelyre azért térünk rá, hogy a végén mindketten megérkezzünk önmagunkhoz.” (Kurt Tepperwein)

 

Életünk során kapcsolataink biztosítják fejl?désünk fontos alapját, rajtuk keresztül csiszolódunk, érlel?dünk, változunk, ha felismerjük, hogy az adott kapcsolat milyen fejl?désre ösztönöz bennünket. A legnagyobb fejl?dési lehet?séget azonban a párkapcsolat adja, amelyben két teljesen idegen ember, kapcsolódik egymáshoz. Két külön „univerzum” találkozik ilyenkor, és ezt a két külön „univerzumot” kell a kapcsolatban egyesíteniük, Egységgé „kovácsolniuk”. Ez pedig rengeteg olyan helyzetet hoz, ami valóban „csiszoló”, alakító, formáló hatással van a kapcsolatban résztvev? két emberre.

 

Út az ismeretlenbe

Egy ismeretlen emberrel kell elindulnunk, egy ismeretlen úton, egy ismeretlen világba, amely jó esetben egy életünk végéig tartó utazás. Az is előfordulhat, hogy több kapcsolaton keresztül járjuk be ezt az utat, mert Lelkünk azt választotta, hogy több páron keresztül éljük meg azokat a tapasztalásokat, amelyek fejlődésünket szolgálják. Így az új világ kibontakozása folyamatos, mindig rejteget újabb felismerendő területeket az éppen aktuális kapcsolat és önmagunk vonatkozásában. Ugyanis ez az ismeretlen világ valójában saját énünk ismeretlen, feltáratlan részeit rejti, akár azért mert még felfedezésre és kibontakozásra vár, akár azért mert valamely részünket (részeinket) sötétnek, elfogadhatatlannak tartjuk, és még saját magunk elől is rejtegetjük. Ha azonban mind a felfedezésre váró részek, mind a felfényesítendő részek rejtve maradnak bennünk, akkor sohasem érhetjük el, tapasztalhatjuk meg saját teljességünket, határtalanságunkat, végtelenségünket. Ugyanis ezek a meg nem élt, ki nem bontakoztatott, vagy megtagadott, rejtegetett személyiségrészek folyamatosan megakadályoznak abban, hogy megélhessük egyéniségünk teljes aspektusát. „Oly sokan rejtőzünk el önmagunk elől, s tán még azt sem tudjuk, kik vagyunk. Az élet önmagunk felfedezésére irányuló utazás. Számomra a tisztánlátás annyit tesz, mint befelé fordulni, és tudni, kik és mik vagyunk valójában, tudni, hogy képesek vagyunk a kiteljesedésre, csak szeretettel gondját kell viselni önmagunknak. Nem önzés szeretni önmagunkat! Ezt hozza el a megtisztulást, amely által eléggé szerethetjük önmagunkat ahhoz, hogy embertársainkat is szerethessük.” – Luise L. Hay

 

A kulcs: a teljes odaadás

Éppen ezért a párkapcsolat lényege, hogy össze kell fognunk, együtt el kell indulnunk egymásért és a közös útért. Mert onnantól fogva, hogy szövetségre léptünk (ez nem csak a házasság intézményével jöhet létre, hanem azáltal is, hogy két ember úgy dönt, összeköti az életét, elköteleződik egymás mellett), nincs te utad és én utam, hanem csak egy közös út van, amely a te utad is és az én utam is. Ebben rejlik a párkapcsolat egyik legnagyobb kihívása: teljesen megnyílni ennek az útnak, a másiknak, és végső soron Önmagunknak, az Életnek, és ezáltal Istennek. Vagyis meg kell lépnünk az önfeladást, de úgy, hogy mégsem áldozzuk fel Önmagunkat, saját egyéniségünket. Valójában párunkon keresztül elsősorban saját Isteni Énünknek kell átadni magunkat, mert ha Ő vezet bennünket, az a kiteljesedésünket szolgálja. Ahogy C. G. Jung írja Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről című művében: „A szerelem több vonatkozásban hasonlít a vallásos meggyőződéshez: megköveteli a feltétlen ráhangolódást, elvárja a teljes odaadást. És amiként csak az a hívő lesz részese az isteni kegyelem teljességének, aki teljesen odaadja magát istenének, a szerelem is csak annak fedi fel legrejtettebb titkait és csodáját, aki képes a feltétlen odaadásra és érzelmi hűségre. Mivel ez nehéz, a halandó emberek közül csak nagyon kevesen dicsekedhetnek azzal, hogy képesek voltak erre a teljesítményre. De éppen azért, mert a legodaadóbb és leghűségesebb szerelem a legszebb is, sohasem szabad azt firtatnunk, hogy mi tehetné könnyűvé a szerelmet.”

 

A cél: Önmagunkra találni

Lelkünk pontosan azért vezet ahhoz a párhoz, akivel összekötjük akármennyi időre is az életünket, mert a rajta keresztül megélhető tapasztalások vezetnek rá arra az ösvényre, amelynek végén Önmagunkkal találkozhatunk, ha megnyílunk ennek a közös útnak. Gyermekkorunk, akár könnyűnek és pozitívnak, akár nehéznek és negatívnak éltük is meg, sok, nem valódi énünkhöz tartozó személyiségjegyet, hitrendszert ragaszt ránk, amely álarc és jelmez mögött ott rejtőzik az, akiként születésünkkor eredendően megérkeztünk a földi világba. A párkapcsolat egy jó lehetőség arra, hogy ezeket a nem hozzánk tartozó, teljességünk megélését gátló személyiségjegyeket felismerhessük, és lebonthassuk magunkról, majd ennek köszönhetően felfedezhessünk Lelkünk azon aspektusait, ajándékait, amelyek pedig rejtetten ott várakoznak, hogy egyszer csak életre kellhessenek és támogathassák Valódi Énünk kibontakozását (lehet ez egy képesség, egy személyiségjegy, egy attitűd, stb.). Mindez magával hozza, hogy meg kell válnunk megszokott, biztonságot adó, „jól begyakorolt” énünktől, életünktől, és utat kell engednünk személyiségünk új aspektusainak. Régi, biztonságot adó énünk elengedése akár félelmet is hozhat, ezért hajlamosak vagyunk inkább a másiktól várni a változást. Pedig, ha a másikban zavar valami, akkor az, bennünk is ott van, a másik csak tükröt tart nekünk, amibe sokszor nem esik jól belenézni. Ezen túl a megszokottól való megválás akár azt is jelentheti, hogy a jelenlegi kapcsolat ideje lejárt, mert a két fél már nem tudja azt a „tapasztalási terepet” biztosítani egymás számára, ami további fejlődésükhöz kell. Ilyenkor nem véletlen, ha egyikőjük, vagy akár mindkettőjük életében valaki új jelenik meg, ez is csak azt üzeni, hogy a régit elengedve el kell indulniuk egy másik tapasztalási ösvényen. És persze az is lehet, hogy ezt a lépést úgy kell megtennünk, hogy még nem tudjuk ki lesz az újabb párunk, de az Élet több szempontból is olyan tapasztalásokat hoz, amelyek azt üzenik, itt az ideje, hogy új utakra induljunk, mert valahol valaki más már „vár ránk”, akivel tovább haladhatunk az Önmagunkhoz vezető ösvényen. Ilyenkor az egyedül megtett útszakasz hozhat olyan Önmagunkhoz vezető tapasztalásokat, amelyeket a társ jelenlétében nem szerezhetnénk meg, ekkor az egyedüllét tapasztalása adja azt a „csiszoló felületet”, amelynek révén személyiségünk új aspektusai napvilágra kerülhetnek. És lehet, hogy ezek pont olyan személyiségjegyek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az új társat be tudjuk vonzani.

 

A konfliktus, mint segítő „jóbarát”

Ahhoz, hogy fényes és sötét oldalaink felszínre kerülhessenek, elkerülhetetlenek a másikkal megélt ellentétek, konfliktusok. Így helytelen azt gondolni, hogy a párkapcsolat egy romantikus, felhőtlen, csak boldog perceket hozó társulás. Ha így lenne, pontosan a lényegét veszítené el, azt az egymást csiszoló lehetőséget, amely révén emelhetjük önmagunkat és a másikat is. Ezért el kell fogadni, hogy a célját beteljesítő, igazán előrevivő kapcsolatnak része kell, hogy legyen az egészséges mértékű konfliktus is, amelynek átalakító, alkímiai hője biztosítja, hogy személyiségünk „fekete szénpora” lecsiszolódjon, leégjen rólunk, és Lelkünk Gyémántja napvilágra kerülve felragyoghasson. Mert ez az, ami az igazi boldogsághoz vezethet, amikor két ember egymást csiszolva, támogatva egyre közelebb kerülhet Valódi Énjéhez, amely az egyetlen lehetőség arra, hogy önmagunk teljességét megélhessük. A boldogság forrása pedig nem más, mint Önmagunk, és ezáltal az Élet Teljességének megélése, nem pedig a rózsaszín felhőkbe burkolt illúzió világ, és nem is az álarc és a jelmez védelmében eljátszott szerep.

 

Kiút a konfliktusból: a közös győzelem

Ahhoz pedig, hogy a boldogság az életünk része legyen, segítségül kell hívnunk tudatosságunkat, amelynek fényével megvilágíthatjuk felfedezésre vagy felfényesítésre váró részeinket. A sötét oldalainkkal való szembesüléshez pedig jó adag bátorság kell, hogy elmerjünk indulni az Önmagunkhoz vezető úton. Az önmagunkba vetett hiten túl hasznos lehet a bátorság ahhoz is, hogy vállaljuk a konfliktusokat, és elhiggyük magunkról, hogy mind a két fél számára emelő, a kapcsolatot erősítő módon tudunk belőle kijönni. Lehet, hogy a konfliktus átmenetileg eltávolítja egymástól a két felet, de ha mindkettőjük számára fontos a kapcsolat, akkor törekszenek arra, hogy saját érzéseik feltárásával, őszinte megosztásával újra megtalálhassák egymáshoz az utat, és így, személyiségük változásával magasabb szintre, egy még mélyebb szövetségbe emelhetik kapcsolatukat. Ezért nagyon fontos, hogy a konfliktus helyzet okozta stresszben is tudatosak tudjunk maradni arra, hogy egy csapatban játszunk, vagyis csapattársak vagyunk és nem ellenfelek, ezért a cél a közös győzelem kell, hogy legyen, ha a kapcsolat fenntartása fontos számunkra. Az eltávolodás ideje hasznos lehet mind két fél számára, ha azt önvizsgálattal tölti, és megpróbálja megérteni a benne és a társában játszódó folyamatokat, valamint azt, hogy az adott szituáció milyen változásra ösztönöz.

 

A gyógyír: Szeretet és gyengédség

Ehhez pedig elengedhetetlen a másikkal és önmagunkkal való együttérzés, amelynek révén megérthetjük a másik viselkedését, és így felfedezhetjük, hogy az sok esetben nem ellenünk szól, hanem az csak egy esetleges, múltból hozott sérülés, személyiség jegy, amely a másikban feloldásra és felfényesítésre vár. Ezért ilyen helyzetekben akkor tesszük mindkettőnknek a legjobbat, ha a másikat segítjük, támogatjuk ebben a folyamatban. Ebben a legnagyobb segítséget a Szeretet és a másikhoz való gyengéd viszonyulás adhatja. És persze ez utóbbiak akkor is nagyon fontosak, amikor magunknak kell szembenézni saját sötét oldalunkkal, amelyet a Szeretet erejével, az önmagunk felé tanúsított gyengédség (megértés, elfogadás, stb.) segítségével fényesíthetünk fel. Sok esetben sérült belső gyermekünk az, aki azt a szeretetet, elfogadást, elismerést, bánásmódot próbálja a másiktól megkapni, amit gyermekkorában nem kapott meg. Nagyon fontos azonban felismernünk, hogy ezt a szeretetet nem a másiktól, hanem magunktól kell megkapnunk, mert különben függőségi kapcsolatot alakítunk ki a másikkal. („A legigazibb, legmélyebb szeretet éppen arról szól, hogy saját magunkkal, saját Énünkkel esünk szerelembe.” – Adyashanti) Ugyanis a párkapcsolat egyenrangú társulás, amelyben mindkét félnek célja kell legyen, önmaga és a másik kiteljesedésének támogatása, és egyéniségük összhangjának megtalálása. Az egyenrangúság érzését pedig elsősorban nem a másik adja meg, hanem mi magunk élhetjük azt meg önmagunk elfogadása, becsülése és szeretete révén, hiszen ezek támogatnak abban, hogy a másikkal egyenrangú félként kezeljük magunkat.

 

Valami új születik…

Valójában minden egyes konfliktus helyzet azért jön, hogy a két félben valami új születhessen meg. A születés pedig köztudottan egy fájdalmas folyamat, amelyben a szülő anya és a születendő gyermek összhangja, a folyamatra való tudatossága (ez a születendő gyermekben eredendően ott van) az, ami enyhítheti a fájdalmakat, és segítheti, hogy a születés folyamata minél rövidebb legyen. Így a párkapcsolatban is a közösen megélt összhang, egymás segítése, támogatása az, ami a vajúdó, önmaga egy részét éppen „megszülő” felet segítheti, hogy a folyamat minél kevésbé legyen fájdalmas és hosszú, valamint a konfliktus helyzet is könnyebben megélhető, kezelhető legyen. Egyúttal fontos a másikkal és önmagunkkal szemben tanúsított türelem is, időt kell adnunk a bennünk és a benne zajló folyamatoknak, amelyek révén a belső és külső átalakulás megtörténhet.

Azt azonban soha ne a másiktól várjuk, hogy ő majd kihozza belőlünk azt, akivé válni szeretnénk, megad vagy elhoz nekünk valamit, amit az életünkben látni szeretnénk. Ő csak a lényével inspirálhat erre bennünket, szeretetével, megértő-, és együtt érző viszonyulásával segíthet bennünket, de felfedezendő és felfényesítendő részeinket csak mi tárhatjuk fel, hozhatjuk működésbe, vagy sötét részeinket illetően transzformálhatjuk azokat egy magasabb minőségbe. Önmagunkat kell ilyenkor „megszülnünk”, amiben a másik csak támogató lehet, de az érdemi „munka” a miénk. Senki sem hozhat el semmit az életünkbe, csak mi magunk.

 

Párunkon keresztül a Végtelen hív

Amikor vonzódunk valakihez (néha talán nem is értjük miért), akkor rajta keresztül valójában a Végtelenhez vonzódunk, amelyhez a mellénk rendelt társsal végig járt ösvény vezet. Ne féljünk hát megnyílni annak a társnak, akit az Élet és a Lelkünk hozzánk vezet (beleértve azt is, akit korábban vezetett hozzánk, és már egy ideje együtt élünk vele), mert rajta keresztül hív a Végtelen. Amikor megnyílunk neki, és annak az útnak, amit közösen kell járnunk, valójában az Életnek, a Végtelennek nyílunk meg, amely elvezet önmagunk határtalan teljességéhez, és az igazi boldogsághoz, amely csakis a Végtelennel (Valódi Önmagunkkal, a Forrással, Istennel) való Egység révén tapasztalható meg.

Tuboly Beatrix

www.lelekvirag.hu