KINEZIOLÓGIA

Miért is szül a nõ? A társadalmi normánk szerint az a dolga. De akar-e minden nõ gyereket? Ha nem, akkor nem is „normális”? A férj-társ akar-e babát? A férjnek, a családnak, a környezetnek, a nõi hitrendszernek akar-e megfelelni a nõ? Vagy itt az idõ, elmúltam már x, nehogy lemaradjak valamirõl, ami mások szerint csodálatos? Vagy, ha önmagamba nézek, tudom, hogy mindig is ez volt a vágyam? Nos ki-ki ismerje fel gyermekvállalásának „okát”!

Csak én érzem így? Biztosíthatom az anyákat arról, hogy a gyermekvállalást illetõen kétségeikkel, félelmeikkel, aggodalmaikkal nincsenek egyedül. Ezek teljesen normális, emberi érzések, hiszen az életünk mindörökre megváltozik. A felelõsség súlya, az aggódás, hogy jól csinálom-e, a félelmek, hogy ne hibázzak, ne rontsam el, ne okozzak kárt a nevelésemmel, az anyák többségében benne van. Manapság annyira kevés a „minta” ez esetben is. Nagymamáink idejében a 3-4 generációs családok voltak többségben. Együtt éltek, anyák lányaikkal, nõvéreikkel, nagyszülõkkel. Elõttük zajlott anyjuk várandóssága, testvéreik születése, a kicsik körüli teendõk elsajátítása. Ez volt maga az anyaságra „felkészítõ tanfolyam”. Mire a lány anya lett, már testvérei által elsajátította az alapvetõ tudnivalókat. Húgai pedig neki segítettek, tõle tanultak. Nem voltak depressziós, önmagukat egyedül érzõ nõk, hiszen tényleg nem voltak egyedül! Mindig volt segítség, számíthattak egymásra, az élet természetes része volt az új jövevény érkezése. Nem voltak ennyire aggodalmaskodók, mint mi most, napjainkban.

Nem volt több év „nihil” a szõnyegen! Nem érezte a nõ azt, hogy minden a nyakába szakadt, egyedül van minden gondjával, ráadásul értéktelen és értelmetlen az egész „erõfeszítése”. Nem kap érte fizetést, nincs látszatja, csak 24 órás „rabszolgamunka” az egész élete. A párja sem könnyíti meg az életét, mert amikor a napi 12-14 órás munka után fáradtan hazaér, csendet és nyugit szeretne. Egész nap a baba a társaság, de õ még nem beszél, nem kap tõle válaszokat a kérdéseire. Ezek az érzések kavaroghatnak bennünk, fõként, ha nem egészen belsõ indíttatásból vállaltuk a gyermekünket. Ha minden vágyunk a gyermekáldás volt, akkor is elbizonytalanodhatunk, kétségek közt gyötrõdhetünk, ha elfáradtunk, hetek óta nem aludtunk.

De a jó hír az, hogy gyorsan nõnek! Az elsõ néhány hónap talán nehezebb „egy kicsit”, amíg megtanulunk családdá alakulni. Ebben nagyon fontos szerepük van az apukáknak is. Javaslom minden várandós családnak, hogy a baba hazaérkezését követõen az apuka is maradjon otthon néhány hetet. Vegye ki a részét az éjszakai etetések-itatások-tisztábatevések korszakából, mert csak így fogja megérteni és értékelni felesége gyermek körüli teendõinek fontosságát, hasznosságát. Belülrõl láthatja, hogy ez is teljes értékû „munka”. Ha nem veszi ki a részét a feladatokból, nem jelent majd neki semmit, „ez a dolgod, úgyis itthon vagy” lesz a hozzáállása.

Éléskamra? Több anyukától is hallottam azt a megfogalmazást, hogy én nem vagyok más a gyereknek, csak a táplálékforrás. Tény, hogy nem az a legideálisabb anyai érzés, ha csak két cicinek tekintem magam. Általában, amikor szülés után kezünkbe vesszük gyermekünket, „elönt bennünket az anyai érzés”. Nem mindenkit! Van, akinek erre várni kell, néhány hetet, vagy néhány hónapot. Ez is normális, hisz nem vagyunk egyformák. Ne kezdjünk el aggódni, hogy mi lesz, mitõl és mikor érzem már magam anyának? Kialakul, ha hagyunk idõt magunknak „megszokni” az új helyzetet. Ez nem tesz senkit „pocsék anyává”. A nõk errõl inkább nem beszélnek. Nem sablon, hogy mikor, mit kell érezni. Amit érzünk, azzal kell kezdeni valamit, elgondolkodni és alakítgatni. Mindannyian szeretjük a gyermekeinket, párunkat, szüleinket, a magunk módján, úgy, ahogy képesek vagyunk szeretni. Mindannyian a tõlünk telhetõ legjobbat, legtöbbet adjuk. Ez persze nem mindig jó és nem biztos, hogy elég, de higgyék el, a szüleink sem csinálták másként!

Mi a normális? Rengeteg könyv íródott a gyermeknevelésrõl is. Mindegyikben, amit olvastam, találtam sok hasznos, fontos, alkalmazandó ötletet. Több olyat is, amivel nem értettem egyet, részemrõl teljesen alkalmazhatatlannak tartottam. Ezért válogattam, az sem mûködött mind, amit jónak tartottam, hiszen nem vagyunk egyformák. Egyediek és egyéniségek vagyunk, nem lehet mindannyiunkhoz ugyan azt a „használati” utasítást mellékelni.

Mi van, ha nem felelünk meg az elvárásoknak? Sok anyát aggaszt az, hogy mások mit gondolnak róla. Mikor kelek, szoptatok-e, fõzök-e, elég gondoskodó vagyok-e, mire jut idõ, mire nem, mi fontosabb, és még sorolhatnám. Azt gondolom, ha hallgatunk a megérzéseinkre, az ösztöneinkre, nem tévedhetünk nagyot. Önmagunknak feleljünk meg. Néhány új anyuka jelezte, hogy nem tudja szoptatni a babáját, mert vagy nincs elég teje, vagy túlságosan fájdalmas. Persze ennek is megvannak a lelki okai, de ettõl õk még nem pocsék anyák. Fejjék le a tejet, akkor is ha kevés, adják oda cumisüvegbõl, ha másképp nem megy. Ez is jobb megoldás, mintha egyáltalán nem kapna anyatejet a baba. Nem szabad, hogy a gyermekünk körüli hétköznapi teendõk elvegyék az élettõl a kedvünket, és fõként nem, hogy a babánkra haragudjunk azért, hogy fájdalmat okoz. Az örömöt kell keresnünk a mindennapi életünkben, mert több a hétköznap mint az ünnep!

Már megint a papírforma! A gyermekorvos, a védõnõ ellátja jó tanácsokkal az anyukákat. Több kismama is kiakadt attól, hogy a gyerekorvos azt mondta, hogy ezt már tudnia kéne, csinálnia kéne a babának…, az elkeseredett anyuka meg: – ez a gyerek meg nem úgy, vagy nem azt csinálja, mert ez a gyerek nem normális! Állandóan bõg, mindig éhes, csak 6x kéne már ennie és csak akkor érzi jól magát, ha 8x eszik! Utál pisis lenni, állandóan ölben akar lenni, stb. Próbáljuk mi magunk „egyénre szabni” az etetést, a nevelést és a kicsink körüli hétköznapi feladatokat, mert nincs két egyforma baba. A miénk pedig igenis normális attól, hogy nem a nagykönyv szerint mûködik, és mi, édesanyák is normálisak és jók vagyunk úgy, ahogy vagyunk! Tegyük a dolgunkat megérzéseink szerint, ahogy a szívünk és az eszük diktálja. Reméljük, nem hibázunk túl nagyot, vagy kijavíthatatlant.

Én vagyok a megfelelõ? A gyermekeink azért választottak minket, mert mi kellünk nekik az életük tanulási feladataihoz. Fontosak vagyunk nekik, a kedvünk, a lelki állapotunk pedig meghatározó számukra. Átveszik rezgéseinket, jó és rossz hangulatunkat, félelmeinket, örömünket, minden érzésünket. Nem mindegy, hogy a gondolatainkkal mit „teremtünk” magunknak, hiszen az hat a környezetünkre is.

Nem jut idõm magamra! Sok anyuka neveli a gyermekeit „egyedül”. Van párja, de dolgozik, nagyon keveset van otthon, nem sokat tud segíteni. Vannak nagyszülõk is, de messze laknak, nem tudják igénybe venni a nagyik segítségét sem. Ez esetben is szükséges idõt fordítani az anyáknak önmagukra, pihenésre, töltõdésre. Ez nagyon hasznos „befektetés”, mert a kicsi is jobban érzi magát, ha kiegyensúlyozott, vidám anyu van mellette. Ha nem akarunk, vagy nem tudunk bébiszittert segítségül hívni, ismerkedjünk a játszótéren, séta közben, a szomszédban, azért, hogy amikor szükséges, legyen kire bízni a gyermekünket. Az apuka is vigyázhat rá néhány órát, heti 1-2 alkalommal. Legyen hobbink, legyen olyan tevékenység az életünkben, amiben örömünket leljük, ami feltölt! Ezek azért fontosak, hogy ne fásuljunk bele a hétköznapi teendõinkbe, ne akarjunk menekülni a gyermeknevelés nehézségei és „terhei” elõl. Ha pedig a nõ természetébõl adódóan, mindig is nyughatatlanabb volt az átlagosnál, rendkívül fontos, hogy legyen mozgástere, szabad lehessen, ne éljen „bezárva”. Keresni kell azokat a dolgokat, amelyek boldoggá teszik a hétköznapjainkat, hogy ne legyen kérdés: anyává válni öröm?

Aranyosi Éva

Kineziológus

http://kineziologialap.hu/kineziologus/anyava-valni-orom