|
Több komoly problémám volt,
amikor kineziológushoz fordultam, és már azzal is megelégedtem volna
ha csak egyet sikerül megoldani. Minden várakozásomat felülmúlta
az, ami az elmúlt három hónapban történt.
Pánikbeteg voltam, azaz állandó
halálfélelemmel küzdöttem. Két nagyobb rohamom volt, mindkétszer
egyedül voltam otthon a gyerekekkel. Annyira megrémültem, hogy utána
minden erõmmel megpróbáltam távol tartani ezeket a rohamokat, és
így jutottam el a „félelem a félelemtõl” állapotába. Ez teljesen
felõrölt.
Most három és fél éves
kisfiammal teljesen elveszítettem a kapcsolatot, mikor a kistestvére(kétéves
kislány) megszületett. Nem értettem mi történt velünk, csak azt
láttam, hogy a fiam szenved, boldogtalan. Engem pedig gyötört a bûntudat:
miért nem tudom õt úgy szeretni mint azelõtt?
A férjemmel való kapcsolatom
tönkrement, egyszerû lakótársakká váltunk. Persze mindketten ki
voltunk (vagyunk) éhezve a szeretetre, elfogadásra, lelki és testi
intimitásra. De csak arra
voltunk képesek, hogy bántsuk
egymást.
Az elsõ kezelés után egy
órával már éreztem a változást. Este értem haza, és amikor beléptem
a gyerekszobába, megpillantottam a kisfiam. Mintha egy angyalt láttam
volna. A szívem csordultig telt szeretettel, épp úgy, mint amikor
még kisbaba volt. Õ is hosszan nézett engem, érezte, hogy valami
történt. Bebújtam a gyerekek közé az ágyban, és meséltem, meg
jókat nevetgéltünk. Kisfiam többször megölelt, puszilgatott, amiket
eddig megtagadott tõlem. Olyan érzés volt az egész, mint ha elhúztak
volna egy homályos, piszkos üvegfalat, és most újra jól láthattuk
egymást.
A kezelés hatására döntöttem
úgy, hogy mégsem adom bölcsödébe kétéves kislányom. Csak azért
akartam visszamenni dolgozni, hogy meneküljek otthonról. De már nem
akarok. Most megint élvezem az anyaságot, és ki akarok használni
minden percet, amit a gyerekeimmel tölthetek. Most úgy érzem, jó
anya vagyok, és ez békével tölt el.
Megszûnt a pánikbetegségem
is, és ettõl hihetetlenül szabadnak érzem magam. Néhány hónapja
még a napfény is az elmúlást juttatta eszembe, most pedig újra
úgy örülök a napsütésnek, szélnek, mint régen. Sõt, sokkal
jobban. Most valahogy jó élni.
Nõként is változtam, visszakaptam
az önbizalmam. Már nem hasonlítgatom magam másokhoz, nem akarok
kevesebb kiló lenni, sõt barátságba kerültem a hasammal is, ami
két gyerek kihordása után eléggé megváltozott. De már nem tartom
csúnyának.
A férjemmel való kapcsolatom
látszólag nem sokat változott. De már tudom, miért tartunk itt.
Régen õt okoltam a boldogtalanságom miatt, ma már tisztán látom
a saját szerepem. Nem tudok adni. Csak elvárom, hogy adjanak. Csakhogy
nem elég felismerni a hibáinkat, azt is meg kell tanulni, hogyan változtassuk
meg a viselkedésünket. Most még hullámvasutazunk. Ha képesek vagyunk
játszmák nélkül, õszintén közeledni egymáshoz, fent vagyunk,
ha visszaesünk a régi, rögzült viselkedésünkbe, lent. Néha nagyon
el vagyok keseredve. De él bennem egy jelenet, amiben a férjem épp
lesegít a vonatról, aztán megfogjuk egymás kezét, és elindulnunk.
Csak úgy, gyalog.
Csilla
Bencsik Éva kineziológus
|
