Szerző: Tuboly Beatrix

 

„A szerelem olyan út, amelyre azért térünk rá, hogy a végén mindketten megérkezzünk önmagunkhoz.” (Kurt Tepperwein)

 

Életünk során kapcsolataink biztosítják fejl?désünk fontos alapját, rajtuk keresztül csiszolódunk, érlel?dünk, változunk, ha felismerjük, hogy az adott kapcsolat milyen fejl?désre ösztönöz bennünket. A legnagyobb fejl?dési lehet?séget azonban a párkapcsolat adja, amelyben két teljesen idegen ember, kapcsolódik egymáshoz. Két külön „univerzum” találkozik ilyenkor, és ezt a két külön „univerzumot” kell a kapcsolatban egyesíteniük, Egységgé „kovácsolniuk”. Ez pedig rengeteg olyan helyzetet hoz, ami valóban „csiszoló”, alakító, formáló hatással van a kapcsolatban résztvev? két emberre.

 

Út az ismeretlenbe

Egy ismeretlen emberrel kell elindulnunk, egy ismeretlen úton, egy ismeretlen világba, amely jó esetben egy életünk végéig tartó utazás. Az is előfordulhat, hogy több kapcsolaton keresztül járjuk be ezt az utat, mert Lelkünk azt választotta, hogy több páron keresztül éljük meg azokat a tapasztalásokat, amelyek fejlődésünket szolgálják. Így az új világ kibontakozása folyamatos, mindig rejteget újabb felismerendő területeket az éppen aktuális kapcsolat és önmagunk vonatkozásában. Ugyanis ez az ismeretlen világ valójában saját énünk ismeretlen, feltáratlan részeit rejti, akár azért mert még felfedezésre és kibontakozásra vár, akár azért mert valamely részünket (részeinket) sötétnek, elfogadhatatlannak tartjuk, és még saját magunk elől is rejtegetjük. Ha azonban mind a felfedezésre váró részek, mind a felfényesítendő részek rejtve maradnak bennünk, akkor sohasem érhetjük el, tapasztalhatjuk meg saját teljességünket, határtalanságunkat, végtelenségünket. Ugyanis ezek a meg nem élt, ki nem bontakoztatott, vagy megtagadott, rejtegetett személyiségrészek folyamatosan megakadályoznak abban, hogy megélhessük egyéniségünk teljes aspektusát. „Oly sokan rejtőzünk el önmagunk elől, s tán még azt sem tudjuk, kik vagyunk. Az élet önmagunk felfedezésére irányuló utazás. Számomra a tisztánlátás annyit tesz, mint befelé fordulni, és tudni, kik és mik vagyunk valójában, tudni, hogy képesek vagyunk a kiteljesedésre, csak szeretettel gondját kell viselni önmagunknak. Nem önzés szeretni önmagunkat! Ezt hozza el a megtisztulást, amely által eléggé szerethetjük önmagunkat ahhoz, hogy embertársainkat is szerethessük.” – Luise L. Hay

 

A kulcs: a teljes odaadás

Éppen ezért a párkapcsolat lényege, hogy össze kell fognunk, együtt el kell indulnunk egymásért és a közös útért. Mert onnantól fogva, hogy szövetségre léptünk (ez nem csak a házasság intézményével jöhet létre, hanem azáltal is, hogy két ember úgy dönt, összeköti az életét, elköteleződik egymás mellett), nincs te utad és én utam, hanem csak egy közös út van, amely a te utad is és az én utam is. Ebben rejlik a párkapcsolat egyik legnagyobb kihívása: teljesen megnyílni ennek az útnak, a másiknak, és végső soron Önmagunknak, az Életnek, és ezáltal Istennek. Vagyis meg kell lépnünk az önfeladást, de úgy, hogy mégsem áldozzuk fel Önmagunkat, saját egyéniségünket. Valójában párunkon keresztül elsősorban saját Isteni Énünknek kell átadni magunkat, mert ha Ő vezet bennünket, az a kiteljesedésünket szolgálja. Ahogy C. G. Jung írja Gondolatok a szexualitásról és a szerelemről című művében: „A szerelem több vonatkozásban hasonlít a vallásos meggyőződéshez: megköveteli a feltétlen ráhangolódást, elvárja a teljes odaadást. És amiként csak az a hívő lesz részese az isteni kegyelem teljességének, aki teljesen odaadja magát istenének, a szerelem is csak annak fedi fel legrejtettebb titkait és csodáját, aki képes a feltétlen odaadásra és érzelmi hűségre. Mivel ez nehéz, a halandó emberek közül csak nagyon kevesen dicsekedhetnek azzal, hogy képesek voltak erre a teljesítményre. De éppen azért, mert a legodaadóbb és leghűségesebb szerelem a legszebb is, sohasem szabad azt firtatnunk, hogy mi tehetné könnyűvé a szerelmet.”

 

A cél: Önmagunkra találni

Lelkünk pontosan azért vezet ahhoz a párhoz, akivel összekötjük akármennyi időre is az életünket, mert a rajta keresztül megélhető tapasztalások vezetnek rá arra az ösvényre, amelynek végén Önmagunkkal találkozhatunk, ha megnyílunk ennek a közös útnak. Gyermekkorunk, akár könnyűnek és pozitívnak, akár nehéznek és negatívnak éltük is meg, sok, nem valódi énünkhöz tartozó személyiségjegyet, hitrendszert ragaszt ránk, amely álarc és jelmez mögött ott rejtőzik az, akiként születésünkkor eredendően megérkeztünk a földi világba. A párkapcsolat egy jó lehetőség arra, hogy ezeket a nem hozzánk tartozó, teljességünk megélését gátló személyiségjegyeket felismerhessük, és lebonthassuk magunkról, majd ennek köszönhetően felfedezhessünk Lelkünk azon aspektusait, ajándékait, amelyek pedig rejtetten ott várakoznak, hogy egyszer csak életre kellhessenek és támogathassák Valódi Énünk kibontakozását (lehet ez egy képesség, egy személyiségjegy, egy attitűd, stb.). Mindez magával hozza, hogy meg kell válnunk megszokott, biztonságot adó, „jól begyakorolt” énünktől, életünktől, és utat kell engednünk személyiségünk új aspektusainak. Régi, biztonságot adó énünk elengedése akár félelmet is hozhat, ezért hajlamosak vagyunk inkább a másiktól várni a változást. Pedig, ha a másikban zavar valami, akkor az, bennünk is ott van, a másik csak tükröt tart nekünk, amibe sokszor nem esik jól belenézni. Ezen túl a megszokottól való megválás akár azt is jelentheti, hogy a jelenlegi kapcsolat ideje lejárt, mert a két fél már nem tudja azt a „tapasztalási terepet” biztosítani egymás számára, ami további fejlődésükhöz kell. Ilyenkor nem véletlen, ha egyikőjük, vagy akár mindkettőjük életében valaki új jelenik meg, ez is csak azt üzeni, hogy a régit elengedve el kell indulniuk egy másik tapasztalási ösvényen. És persze az is lehet, hogy ezt a lépést úgy kell megtennünk, hogy még nem tudjuk ki lesz az újabb párunk, de az Élet több szempontból is olyan tapasztalásokat hoz, amelyek azt üzenik, itt az ideje, hogy új utakra induljunk, mert valahol valaki más már „vár ránk”, akivel tovább haladhatunk az Önmagunkhoz vezető ösvényen. Ilyenkor az egyedül megtett útszakasz hozhat olyan Önmagunkhoz vezető tapasztalásokat, amelyeket a társ jelenlétében nem szerezhetnénk meg, ekkor az egyedüllét tapasztalása adja azt a „csiszoló felületet”, amelynek révén személyiségünk új aspektusai napvilágra kerülhetnek. És lehet, hogy ezek pont olyan személyiségjegyek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az új társat be tudjuk vonzani.

 

A konfliktus, mint segítő „jóbarát”

Ahhoz, hogy fényes és sötét oldalaink felszínre kerülhessenek, elkerülhetetlenek a másikkal megélt ellentétek, konfliktusok. Így helytelen azt gondolni, hogy a párkapcsolat egy romantikus, felhőtlen, csak boldog perceket hozó társulás. Ha így lenne, pontosan a lényegét veszítené el, azt az egymást csiszoló lehetőséget, amely révén emelhetjük önmagunkat és a másikat is. Ezért el kell fogadni, hogy a célját beteljesítő, igazán előrevivő kapcsolatnak része kell, hogy legyen az egészséges mértékű konfliktus is, amelynek átalakító, alkímiai hője biztosítja, hogy személyiségünk „fekete szénpora” lecsiszolódjon, leégjen rólunk, és Lelkünk Gyémántja napvilágra kerülve felragyoghasson. Mert ez az, ami az igazi boldogsághoz vezethet, amikor két ember egymást csiszolva, támogatva egyre közelebb kerülhet Valódi Énjéhez, amely az egyetlen lehetőség arra, hogy önmagunk teljességét megélhessük. A boldogság forrása pedig nem más, mint Önmagunk, és ezáltal az Élet Teljességének megélése, nem pedig a rózsaszín felhőkbe burkolt illúzió világ, és nem is az álarc és a jelmez védelmében eljátszott szerep.

 

Kiút a konfliktusból: a közös győzelem

Ahhoz pedig, hogy a boldogság az életünk része legyen, segítségül kell hívnunk tudatosságunkat, amelynek fényével megvilágíthatjuk felfedezésre vagy felfényesítésre váró részeinket. A sötét oldalainkkal való szembesüléshez pedig jó adag bátorság kell, hogy elmerjünk indulni az Önmagunkhoz vezető úton. Az önmagunkba vetett hiten túl hasznos lehet a bátorság ahhoz is, hogy vállaljuk a konfliktusokat, és elhiggyük magunkról, hogy mind a két fél számára emelő, a kapcsolatot erősítő módon tudunk belőle kijönni. Lehet, hogy a konfliktus átmenetileg eltávolítja egymástól a két felet, de ha mindkettőjük számára fontos a kapcsolat, akkor törekszenek arra, hogy saját érzéseik feltárásával, őszinte megosztásával újra megtalálhassák egymáshoz az utat, és így, személyiségük változásával magasabb szintre, egy még mélyebb szövetségbe emelhetik kapcsolatukat. Ezért nagyon fontos, hogy a konfliktus helyzet okozta stresszben is tudatosak tudjunk maradni arra, hogy egy csapatban játszunk, vagyis csapattársak vagyunk és nem ellenfelek, ezért a cél a közös győzelem kell, hogy legyen, ha a kapcsolat fenntartása fontos számunkra. Az eltávolodás ideje hasznos lehet mind két fél számára, ha azt önvizsgálattal tölti, és megpróbálja megérteni a benne és a társában játszódó folyamatokat, valamint azt, hogy az adott szituáció milyen változásra ösztönöz.

 

A gyógyír: Szeretet és gyengédség

Ehhez pedig elengedhetetlen a másikkal és önmagunkkal való együttérzés, amelynek révén megérthetjük a másik viselkedését, és így felfedezhetjük, hogy az sok esetben nem ellenünk szól, hanem az csak egy esetleges, múltból hozott sérülés, személyiség jegy, amely a másikban feloldásra és felfényesítésre vár. Ezért ilyen helyzetekben akkor tesszük mindkettőnknek a legjobbat, ha a másikat segítjük, támogatjuk ebben a folyamatban. Ebben a legnagyobb segítséget a Szeretet és a másikhoz való gyengéd viszonyulás adhatja. És persze ez utóbbiak akkor is nagyon fontosak, amikor magunknak kell szembenézni saját sötét oldalunkkal, amelyet a Szeretet erejével, az önmagunk felé tanúsított gyengédség (megértés, elfogadás, stb.) segítségével fényesíthetünk fel. Sok esetben sérült belső gyermekünk az, aki azt a szeretetet, elfogadást, elismerést, bánásmódot próbálja a másiktól megkapni, amit gyermekkorában nem kapott meg. Nagyon fontos azonban felismernünk, hogy ezt a szeretetet nem a másiktól, hanem magunktól kell megkapnunk, mert különben függőségi kapcsolatot alakítunk ki a másikkal. („A legigazibb, legmélyebb szeretet éppen arról szól, hogy saját magunkkal, saját Énünkkel esünk szerelembe.” – Adyashanti) Ugyanis a párkapcsolat egyenrangú társulás, amelyben mindkét félnek célja kell legyen, önmaga és a másik kiteljesedésének támogatása, és egyéniségük összhangjának megtalálása. Az egyenrangúság érzését pedig elsősorban nem a másik adja meg, hanem mi magunk élhetjük azt meg önmagunk elfogadása, becsülése és szeretete révén, hiszen ezek támogatnak abban, hogy a másikkal egyenrangú félként kezeljük magunkat.

 

Valami új születik…

Valójában minden egyes konfliktus helyzet azért jön, hogy a két félben valami új születhessen meg. A születés pedig köztudottan egy fájdalmas folyamat, amelyben a szülő anya és a születendő gyermek összhangja, a folyamatra való tudatossága (ez a születendő gyermekben eredendően ott van) az, ami enyhítheti a fájdalmakat, és segítheti, hogy a születés folyamata minél rövidebb legyen. Így a párkapcsolatban is a közösen megélt összhang, egymás segítése, támogatása az, ami a vajúdó, önmaga egy részét éppen „megszülő” felet segítheti, hogy a folyamat minél kevésbé legyen fájdalmas és hosszú, valamint a konfliktus helyzet is könnyebben megélhető, kezelhető legyen. Egyúttal fontos a másikkal és önmagunkkal szemben tanúsított türelem is, időt kell adnunk a bennünk és a benne zajló folyamatoknak, amelyek révén a belső és külső átalakulás megtörténhet.

Azt azonban soha ne a másiktól várjuk, hogy ő majd kihozza belőlünk azt, akivé válni szeretnénk, megad vagy elhoz nekünk valamit, amit az életünkben látni szeretnénk. Ő csak a lényével inspirálhat erre bennünket, szeretetével, megértő-, és együtt érző viszonyulásával segíthet bennünket, de felfedezendő és felfényesítendő részeinket csak mi tárhatjuk fel, hozhatjuk működésbe, vagy sötét részeinket illetően transzformálhatjuk azokat egy magasabb minőségbe. Önmagunkat kell ilyenkor „megszülnünk”, amiben a másik csak támogató lehet, de az érdemi „munka” a miénk. Senki sem hozhat el semmit az életünkbe, csak mi magunk.

 

Párunkon keresztül a Végtelen hív

Amikor vonzódunk valakihez (néha talán nem is értjük miért), akkor rajta keresztül valójában a Végtelenhez vonzódunk, amelyhez a mellénk rendelt társsal végig járt ösvény vezet. Ne féljünk hát megnyílni annak a társnak, akit az Élet és a Lelkünk hozzánk vezet (beleértve azt is, akit korábban vezetett hozzánk, és már egy ideje együtt élünk vele), mert rajta keresztül hív a Végtelen. Amikor megnyílunk neki, és annak az útnak, amit közösen kell járnunk, valójában az Életnek, a Végtelennek nyílunk meg, amely elvezet önmagunk határtalan teljességéhez, és az igazi boldogsághoz, amely csakis a Végtelennel (Valódi Önmagunkkal, a Forrással, Istennel) való Egység révén tapasztalható meg.

Tuboly Beatrix

www.lelekvirag.hu

Idén végre igazi tavasz van! Hosszú évek óta szinte nem is volt tavasz, a tél után nagyon hamar belobbant a nyár tüze, id?t sem adva a természet lassú éledésének, a kibontakozás fázisaiban megjelen? szépségnek, és a friss tavaszi energiák megélésének. A kertekben a tavaszi virágok épp hogy kinyíltak, már át is kellett adniuk helyüket a soron következ?nek, mert a hirtelen bekövetkez? nyári meleg nem adott lehet?séget, hogy üde tavaszi ruhájukkal hosszan díszíthessék a kerteket. Most viszont mintha a természet is úgy gondolta volna, minek a türelmetlen sietség, élvezzük ki a fokozatos kibontakozás minden csodáját, a fák leveleinek, virágainak, és a virágok kibomlásának fázisaiban rejl? minden szépséget. Ez a folyamat ihlette bennem az alábbi türelemr?l szóló írást…

A természet rendje

A tél csendjében pihenő, szunnyadó és erőt gyűjtő természet a tavasz lassú kibontakozásában teremti meg az alapot a nyár érlelő, dúsító folyamatainak, hogy aztán ősszel learathassuk a természet kincseit. Ugyanez a folyamat játszódik le bennünk/életünkben, amikor egy álom/vágy (legyen az egy alkotás megszületése, egy képesség kibontakoztatása, egy személyiségbeli változás, egy kapcsolat létrejötte, egy gyermek vállalása, egy hivatás megvalósítása, stb.) megszületik, kibontakozik, érlelődik, majd megvalósul. Ha átadjuk magunkat az isteni idő-minőségnek, akkor ideamagjaink is ezeken a fázisokon át kelnek életre.

 

A türelem, mint szaturnuszi minőség

A türelem az idő minőségével kapcsolatos, és mint olyan a szaturnuszi energiákkal van analógiában. Ha alacsony oktávját éljük meg a szaturnuszi minőségnek, akkor életünkben megjelenik a türelmetlenség, a kényszerűség megtapasztalása, a küzdelem, és a nyugtalan, harcoló „várakozás”, a frusztráltság, amelynek eredménye az erőtlenség érzése, a szélmalom-harc, a folyamatos falakba ütközés, félelmek, kétségek, hogy nem sikerül elérni, amit szeretnénk. Ha a magasabb oktávot éljük meg, akkor összekapcsolódunk az Isteni Időzítéssel (a Lélek Tervével – a Sorssal, ami szintén a Szaturnusz analógiájához tartozik), cselekedeteinket a bölcs megfontoltság, és az érlelődés folyamatának támogatása jellemzi (ami akár a nem cselekvés is lehet), és annak bizonyossága, hogy „az idő nekem dolgozik”, amelynek eredménye a stabilitás, a sziklaszilárd hit, hogy „úgy lesz, ahogy megálmodtam.” Ahogy a tavasszal rügyeiket kibontó gyümölcsfák sem „kételkednek” abban, hogy a természet erőinek köszönhetően olyan folyamatokon mennek át (belül és kívül), amelyek révén – amikor itt az ideje – termőre fordulnak. Csendes átadással, belül zajló folyamatokkal segítik az érlelődés fázisait, és azt is teljes nyugodtsággal „tűrik”, ha a váratlan tavaszi fagy megtépázza virágaikat, és ezzel a termőre fordulás egy évvel későbbre halasztódik.

 

„Álom-virágaink” kibomlása

A kibontakozás minden fázisának ki kell teljesednie, ez biztosítja, hogy a végkifejlet stabil, szilárd alapokon álljon (ez is szaturnuszi minőség), ne légvárakat építsünk álmainkból. A türelem valójában azt jelenti, hogy engedjük („eltűrjük”) a természet erői munkálkodjanak bennünk és körülöttünk – vagyis Isteni Természetünk bontakoztathassa ki azt az Isteni Tervet, amely álmaink idea magjában a megszületésre várakozik. Mindez csak akkor kényszerűség, ha hagyjuk, hogy az ego félelmei és kétségei elhitessék velünk, hogy ha nem teszünk semmit, akkor nem kaphatjuk meg, amit szeretnénk, és hogy jobb és gyorsabb megvalósulási folyamat is létezik, mint az Isteni Érlelődés folyamata. Ha rábízzuk a Teremtőre, hogy álmaink, vágyaink virágainak szirmait Isteni Természetünk erői bontsák ki, és átadjuk magunkat minden egyes szirom kinyílásának, akkor teljesedhet ki, nyílhat ki teljes pompájában álmaink, vágyaink virága önmagunk és az egész világ gyönyörűségére. Ekkor megélhetjük azt, hogy a „Természet Keze” minden egyes szirmot lágyan a helyére simít minden erőfeszítés nélkül. Míg ha türelmetlenül, erőszakkal, saját kezünkkel bontjuk ki a megvalósulás szirmait, akkor azok a durva és elsietett (nem időszerű) mozdulatok hatására sérülnek, elvesztik lágyságukat, megkeményedve, mereven veszik fel a rájuk erőltetett helyet, szerepet álmunk virágainak szirmai között. Az így kinyílt „álom-virág” ránézésre egyértelműen elárulja a szirmokat nem Isten „kezei” bontották ki és rendezték a helyükre, hanem sokkal alacsonyabb rendező erők kényszerítették azokat a még nem időszerű kibontakozásra. Így a végeredmény is torzul, és lehet, hogy csak tiszavirág életű lesz, mert az érlelődés, erősödés bizonyos fázisai kimaradtak, amelyek a tartósságot és életképességet biztosítanák.

 

Elmerülni a csodában

Ráadásul így minden egyes lépés a kibontakozás útján sokkal több energiát, erőfeszítést kíván meg tőlünk, méghozzá feleslegesen. A természet erői sok minden elvégeznének helyettünk, ha hagynánk, hogy Isten „kezei” munkálkodjanak életünkben. Álmaink, vágyaink virága ez esetben könnyedén bomlana ki a szemünk előtt, mi magunk pedig Isten „tenyerén” megpihenve teljes figyelmet szentelhetnénk a kibontakozás minden egyes fázisának, hogy annak csodáját megtapasztalhassuk. A kibontakozásra való várakozás így a csodában való elmerülés állapotává válik, felcserélve a kényszerűségként megélt türelmetlen várakozást, és az akaratos erőlködést, erőfeszítést. Így hálával tudnánk tekinteni az egész folyamatra, és arra, hogy a kibontakozás isteni formája életünk része lehet. Hála töltené be a szívünket, hogy Isten „személyesen” simítja helyére álmaink virágának szirmait, és mi szemlélői lehetünk ezen csoda kibontakozásának. Ehhez persze kell az is, hogy elhiggyük, megérdemeljük, hogy Isten „kezei” munkálkodjanak életünkben, és hogy megérdemeljük az Ő Szeretetét. Függetlenül attól mit tettünk vagy nem tettünk eddig. Csupán csak azért szeret bennünket, akik vagyunk – a gyermekei.

 

A jelen lehetőségeiből fakadó Erő

A passzív, kényszerű várakozás helyett válasszuk inkább a Jelen lehetőségeinek kiaknázását. Az előbbi ugyanis legyengít, az utóbbi viszont Erőt ad. Így válik a „várakozás” örömteli, emelő folyamattá, a legyengítő, küzdelmes, netán depresszív hétköznapok helyett. Ne azon sóvárogjunk, ami még nincs, hanem éljünk azzal, ami már van. Ráadásul lehet, hogy a jelen lehetőségeivel való élés teremti meg a jövő lehetőségeit, így ha nem élünk velük, lehet, hogy azért késlekedik a vágyott jövő is. (A Jelen lehetősége ad valamilyen olyan belső tapasztalást, felismerést, átalakulást vagy külső lehetőséget, ami a vágyott jövő megvalósulásához nélkülözhetetlen.) A Jelen lehetőségeinek kihasználása által nyert Örömből születik meg az az Erő, ami a Kitartást támogatja, míg elérünk álmunk megvalósításához/megvalósulásához. Vagyis lehet, hogy a jelen lehetőségei teremtik meg bennünk azokat a változásokat, fejlődést, ami a vágyott jövő megteremtéséhez, megvalósításához kell. A Jelen folyamatai révén érlelődünk mi magunk is, és a körülöttünk lévő világ is hogy álmunk a fizikai világban alakot ölthessen, amikor bent és kint is elérkezett az ideje. Egy-egy álom megvalósulásához

 

Életünk szőttese

Isten „kezeinek” sok szálat kell elrendeznie Életünk szőttesén. Az álom megvalósulásában érintett Lelkek útjának összehangolását csak Ő képes átlátni, mi ehhez túl kicsik vagyunk. És ha éppen úgy látjuk/érzékeljük, hogy nem történik semmi életünkben, ami az álmunkhoz vezethetne, vagy netán elindult már valami, de az elakadt (netán visszafejlődött), akkor az még nem jelenti azt, hogy Isten elfelejtkezett rólunk. Ilyenkor számunkra láthatatlanul történnek a dolgok, dúsulnak az energiák, formálódnak a szükséges változások bennünk és körülöttünk. Ekkor az egyetlen kapaszkodó a Hit, hogy a Teremtő „a színfalak mögött” értem is „dolgozik”, és az Élet a legjobbat akarja létrehozni nekem. Ennek tudatában bízni tudunk abban, hogy álmaink, a jövőnk a legjobb „kezekben” vannak, és ez adja a lehetőséget, hogy a Jelen Örömeinek és Lehetőségeink át tudjuk adni magunkat, ahelyett, hogy álmaink megvalósulásán aggódnánk, vagy azt fölösleges erőfeszítésekkel sürgetnénk, kierőszakolnánk.

„Az Igaz Ember azonban derűsen várakozik. A kép azt mondja róla: eszik, iszik, csupa vidám dologgal foglalkozik. Vagyis boldogan élvezi a jelen pillanatait. Nem néz sóváran és kielégületlenül az égre, mert a beteljesülést rábízta az isteni gondviselésre.”

„Ami a miénk, megkapjuk idejében. Amint nem kapunk meg, nem a miénk.”

„Sorsunk nem magányos, hanem közösségi folyamat. A nagy társasjátékban mi csak a saját szerepünket éljük, s képtelenek vagyunk megérteni, hogy ami velünk történik, az a többi ember története is! A karmák össze vannak kötve: ahhoz, hogy valami beteljesedjen, minden szereplőnek meg kell érnie rá. Néha mi maradunk le, néha a többiek, s ilyenkor várni kell, mert késik a pillanat, amit úgy hívunk: egybeesés. Hogy ez mikor jön el, csakis isteni szemmel lehet látni: a Nagy Rendező szemével, akinek mindenki fontos, s mindenkiben látja az érlelődő folyamatokat.”

„Az Igaz Ember kétség és remény fölött él, mégpedig vidáman, mert csakis az „Örökkévaló Most” a hazája. Nem függ a jövőtől!”

„Így vár a bölcs. Élvezve a Nagy Most adományát. A jelen öröme eltünteti lelkéből a hiányjeleket.” „Még nincs itt, amire vársz – de most nem is hiányzik. Most erőt gyűjtesz, s főleg belső örömöt. Most érted meg a tanácsot: „Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől!”” (Idézetek Müller Péter Jóskönyvéből – 5. jósjel: Várakozás)

 

Cselekvés vagy nem cselekvés?

Akkor éljük meg ránk nehezedő nyomásként, teherként a Jelent (és nem lehetőségek tárházaként), ha a jövő vágyaira áhítozva várakozunk, vagy kényszeresen cselekszünk (mi próbáljuk meg helyükre tenni a szőttes szálait), miközben a Jelen örömöt, szárnyalást adó lehetőségei mellett elmegyünk, pedig lehet, ezek lennének azok, amelyek könnyedén elrepítenének minket vágyainkhoz. Ekkor válik a vágyott jövő felé haladás kényszerű várakozássá, vagy görcsös, makacs, akaratos cselekvéssé, holott ugyanezt örömteli „utazásként” is megélhetnénk. Az utóbbi a türelem magasabb oktávját képviseli, míg az előbbi az alacsonyabbat. Miénk a választás, hogy ráhelyezkedünk a magasabb oktáv emelő áramlataira, vagy fölösleges „szárnycsapásokkal”, erőlködve haladunk az áramlattal szemben, ezáltal az alacsonyabb oktávot megélve. Sokszor a cselekvés valójában nem fizikai cselekvést jelent, hanem csak gondolati teremtést: „Ha megérted, hogy sokkal inkább gondolataiddal, mint sem tevékenységeddel teremtesz, sokkal több vágyadat valósíthatod meg jóval kevesebb erőfeszítéssel – és a küzdelem hiányában sokkal jobban fogsz szórakozni.” (Eshter és Jerry Hicks – A bőség törvénye) És persze ugyanígy helytelen lehet a terméketlen, nem cselekvő várakozás („majd megoldódik magától”), a változástól való félelmek nyomása alatti tétlenség, a változásért való felelősség fel nem vállalása, amely valójában a Lélek Útjának fel nem vállalása. Ez megint csak kényszerű teherré teszi a jelent, és a jövőre való várakozást, ráadásul a tehetetlenség érzését adja. Honnan tudhatjuk, hogy mikor van szükség a cselekvő várakozásra és mikor a nem cselekvő várakozásra (ez utóbbi sem tétlenség, csak elengedjük a jövő miatti kényszeres cselekvést, és a Jelen teendőire fókuszálunk)?

Ha haladunk a Jelen Áramlataival és vágyunk megvalósulását átadjuk az Isteni „kezeknek”, akkor hallhatjuk meg belső sugallataink révén Lelkünk, Isteni Énünk útmutatásait. Ha gondolatainkat az abbéli félelmek kötik le a jövővel kapcsolatban, hogy „nem sikerülhet”, „nekem nem jár”, „tehetetlen vagyok”, stb., akkor a Lélek sugallatait nem halljuk meg, azok nem tudnak beférkőzni tudatunkba, és ezáltal a Jelen örömöt okozó lehetőségeit sem láthatjuk meg. Így nem láthatjuk tisztán, hogy minek van itt az Isteni-időzítés szerint az ideje, és minek nincs.” Ha igent mondasz életed isteni tervére, olyan erőket szabadítasz fel, amelyek isteni megoldásokkal irányítják életed eseményeit. Kerüld a harcot, a belső vívódásokat és a fölösleges fáradozásokat. Bízz a Szeretetben, mely már oly régóta kísér, vezet és segít.”

 

Az ego elképzelései, mint a Lélek Útjának gátjai

Az is probléma lehet, ha elvárásunk van azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell megvalósulnia álmainknak. Ezáltal nem adjuk meg magunknak a lehetőséget, hogy a Jelen Pillanatai megmutathassák ajándékaikat, lehetőségeiket, amelyek álmunk megvalósulását szolgálhatnák, vagy amelyek az álmunk felé haladást örömteli utazássá tehetnék. Álmaink mindig Lelkünk Útján valósulnak meg, nem pedig egónk elvárásai, elképzelései útján. Ha mindenáron az utóbbi módon akarjuk a megvalósulást, akkor csalódás lesz osztályrészünk, majd emiatt elkönyveljük magunkban, hogy az élet nem ad lehetőséget arra, hogy vágyunk megvalósuljon. Vagy esetleg elvetünk egy lehetőséget, netán elmegyünk mellette, mert az nem az elképzeléseink szerinti módon és úton való haladást biztosítja (pedig attól még lehet, hogy az álmunk felé vinne, és ha mi nem élünk vele, akkor valójában mi akadályozzuk annak megvalósulását). Lelkünk álma azért született meg bennünk, hogy megvalósulhasson, és erre az Élet mindig lehetőséget ad, csak esetleg más formában és módon, valamint időzítéssel, mint ahogy mi elképzeltük. Ugyanahhoz a célhoz több út is vezethet, haladjunk az Élet áramával, és engedjük, hogy rátereljen arra az útra, amelyet Lelkünk álmunk megvalósulására kiválasztott. Engedjük át magunkat a Pillanat Adta Lehetőségnek, amit a Jelen kínál, így hozhatjuk ki belőle a legtöbbet, és így láthatjuk meg azt a másik utat, ami az álmunkhoz vezet. Így kaphatjuk meg azt, ami személyesen a miénk.

 

A Jelen idea-kibontó energiái

A nyugtalan várakozás helyett koncentráljunk inkább a Jelenre, arassuk le ajándékait, bízva abban, hogy álom- és vágyvirágaink szirmait a legbiztosabb, legprecízebb „kezek” bontják ki, ezzel bőtermő alapot biztosítva a majdani aratáshoz. A folyamatok sürgetése, a vágyott jövőn való merengés helyett kapcsolódjunk össze a Jelen idea-kibontó energiáival. Így tudatosodhat bennünk, hogy a kibontakozási folyamat aktuális fázisában mi a mi szerepünk: a belső érlelődést segítő tudatos és türelmes, a jelen lehetőségeiben élvezetet találó, teremtő várakozás, vagy az „Isteni Kezekkel” együttműködő társteremtő cselekvés. Ha netán a cselekvés, annak is megvan a maga megfelelő ritmusa, sebessége: a kapkodásban, sietségben, görcsös akarásban az ego munkálkodik; a megfontolt, nyugodt, de mégis lelkesedéstől fűtött cselekvés az isteni teremtő energiák jelenlétéről árulkodik. Engedjük hát át Életünk Virágoskertjét az Univerzum Kertészének, nála jobban senki sem tudhatja mikor mi a megfelelő „művelet”, hogy Lelkünk Isteni Terve, amely álmaink, vágyaink ideamagjában szunnyad, kibontakozhasson, majd termőre fordulhasson, amikor eljött a megvalósulás ideje.

 

„Mi lenne, ha tényleg elhinnénk az Istenit, az erőt, ami összetartja a dolgokat a mi tudatos kontrollunk nélkül is? Mi lenne, ha észrevennénk, hogy a mindennapjainkban is ez az erő működik? Mi lenne, ha elhinnénk, hogy ez az erő szeret minket, törődik velünk, és véd minket? Mi lenne, ha elhinnénk, hogy megpihenhetünk?… Bízni az erőben, ami működteti az Univerzumot a hit… A hit azt jelenti, hogy az Univerzum a mi oldalunkon áll… Minden próbálkozásunk, ami ezen erő irányítására irányul, puszta beavatkozás. Ha hajlandóak vagyunk megpihenni ez az erő értünk dolgozik… Amit irányítani próbálunk, az sokkal jobban működik nélkülünk…”

„Amikor abbahagyjuk a dolgok kontrollálását, akkor azok beállnak a természetes rendbe és minden működni kezd. Megpihenünk, és így helyet adunk a magunknál sokkal nagyobb erőnek, az pedig sokkal jobb munkát végez annál, ahogy mi tennénk. Megtanulunk bízni abban, hogy az az erő, ami galaxisokat tart össze, a mi kis világunk körülményeivel is elbír.”

(Marianne Williamson)

 

Tuboly Beatrix

www.lelekvirag.hu

 

Ha feltenném a kérdést: „Melyik a legfontosabb kapcsolatod?”, valószín?leg ilyen válaszokat kapnék, hogy: Az anyámmal. Az apámmal. A testvéremmel. A párommal. A gyermekemmel. A nagyanyámmal. A nagyapámmal. A legjobb barátommal. Istennel. És még ki tudja kivel…

A legfontosabb kapcsolat

Azt valószínűleg senkitől, vagy csak nagyon kevesektől kapnám válaszul, hogy: Önmagammal. Pedig valójában ez a legfontosabb kapcsolat. Még az Istennel való Igaz Kapcsolatnak is ez az alapja. Az Önmagammal való kapcsolat alatt nem az önimádatot, önzést értem, mert az megint csak nem az önmagammal való valódi kapcsolat. Az Önmagammal Való Kapcsolat azt jelenti, hogy: Egy Vagyok Valódi Önmagammal, Lelkemmel, Isteni Énemmel. Ezért ez az alapja az Istennel való Igaz Kapcsolatnak is. Csak Isteni Énemen keresztül találhatom meg a tiszta kapcsolatot Istennel – és mindenki mással is csak így találhatom meg azt a Valódi Kapcsolatot, amiért Lelkünk erre a földi életre közös utat választott. Ha mind a két fél (vagy közösség esetén annak minden tagja) kapcsolatban van Valódi Önmagával, akkor lesz kettejük (vagy mindannyiuk) kapcsolata is Isteni Kapcsolat, mind formáját, mind célját tekintve. Isteni Kapcsolat = az Isteni Terv szerinti kapcsolat = a kapcsolatban résztvevő Lelkek Terve szerinti kapcsolat. Vagyis nem az ego tervei, illúziói, félelmei, érdekei szerinti kapcsolat. Az Isteni Tervnek megfelelő kapcsolat pedig csak akkor mutatkozhat meg számunkra, ha őrizzük a kapcsolatot saját Isteni Valónkkal. A Lélek Terve csak ezen a módon tudatosulhat bennünk, azt az ego, az elme eszközeivel nem érthetjük meg, nem láthatjuk meg, és nem is valósíthatjuk meg.

 

Az Egység hiánya a kétség

Az Egység Önmagunkkal teremtheti meg egyedül az alapot arra, hogy Egységbe kerüljünk Lelkünk Útjával és bárki mással, aki ennek az Útnak résztvevője akármilyen formában is, és akármekkora szakaszra is. Az Önmagunkkal való Egység hiányában ugyanis megjelenik a kétség: önmagunkkal, életünkkel, kapcsolatainkkal, utunkkal, döntéseinkkel kapcsolatban. Ha nem bízunk önmagunkban, akkor nem bízunk másban sem, és legfőképpen az Életben sem. Ezáltal pedig felborul az Egyensúly bennünk, az életünkben és a kapcsolatainkban is, hiszen ha bennünk nincs Egyensúly, Egység, akkor ezt rendezzük magunk köré is, és ez fog megnyilvánulni az életünkben is.

 

Mitől lesz életünk Egyensúlyban?

Életünk csak abban az esetben lehet Egyensúlyban, ha kapcsolatban vagyunk Önmagunkkal, Isteni Énünkkel, és ezáltal Istennel. Ez az egyetlen olyan kapcsolat, ami mindig ott van, amit soha nem veszíthetünk el, csak mi magunk „kapcsolódhatunk le” róla azáltal, ha a mindennapok történéseiben elveszítjük tudatosságunkat, és ezáltal az irányítást átadjuk egónknak. Amikor a félelmeink, az illúzióink (bár a félelem is az), egónk elképzelései vezetnek, biztosan nem vagyunk Egységben Önmagunkkal. Az Önmagunkkal való Egység adja annak bizonyosságát is, hogy Lelkünk céljának megfelelően haladunk, még akkor is, ha a külső körülmények látszólag mást mutatnak. (Értem ez alatt azt, amikor elképzeljük, hogy mi a célunkhoz vezető út – ez az ego terve – , és az események mégsem úgy zajlanak, akkor bekapcsol a kétség, hogy elérhetjük-e azt. Pedig ilyenkor nem az a kérdés, hogy elérhetjük-e, hanem az, hogy hagyjuk-e kibontakozni a Célhoz vezető, Lelkünk által megtervezett utat. Csak azért látjuk úgy, hogy nem a cél felé megyünk, mert az ego elvárásai szerint más lenne az út és a megvalósulás időzítése. Ez is egy illúzió… Ha kilépünk ebből az illúzióból, és újra kapcsolatba kerülünk Önmagunkkal, akkor miénk lesz a bizonyosság, hogy bár nem látjuk, merre megy az út, de az a Célunkhoz vezet.) Amire erős vágyat érzünk, az biztosan a Lelkünk célja, csak nem biztos, hogy azon a módon és időzítéssel valósul meg, ahogy azt egónk elképzeli, megtervezi. Ha mégis ez utóbbit követjük, akkor biztosak lehetünk benne, hogy tévúton járunk. Ilyenkor csalódást okozó helyzetekkel, akadályokkal, kellemetlen tapasztalásokkal próbál terelni az Élet, hogy újra visszataláljunk Lelkünk Útjára.

 

A Lélek útja – kényszer vagy áldás?

Néha az is baj lehet, hogy a Lélek Útját kényszerként éljük meg, mert egónk úgy gondolja, hogy jobb utat dolgozott ki a célok megvalósulásának. Pedig a Lélek Útja mindig a lehető legjobbat akarja adni nekünk, mert ez az az Út, amelyen olyan tapasztalásokkal találkozhatunk, amelyek kiteljesedésünket szolgálják. A Lélek Útján keresztül az Élet mindig adni akar nekünk valamit, ez az út fontos kincseket rejt számunkra, amelyek által belsőleg gazdagodhatunk, és minden egyes, ezen az Úton megtett lépéssel egyre közelebb kerülünk Valódi Önmagunkhoz. Ez az út sosem ellenünk van, hanem mindig értünk. Lehet, hogy ez az Út nem olyan egyszerű, egyenes és könnyű, mint amit az ego kitervelt nekünk, és esetleg nem olyan tapasztalásokat hoz, amiket mi elképzeltünk, de sokkal több ajándékot rejteget számunkra. Ez az az Út, amelyen személyiségünk csiszolódik, hogy Lelkünk Gyémántja felragyoghasson bennünk, és ajándékká válhasson saját magunk, a körülöttünk lévők és az egész világ javára. És ez az, ami az Élet legnagyobb ajándéka számunkra.

 

A bizonyosság kulcsa

Az Önmagunkkal való kapcsolat adja a kiteljesedés lehetőségét saját magunk vonatkozásában, ettől lehet kiteljesedett az életünk, és ekkor lehetnek kiteljesedettek a kapcsolataink is. Ekkor nincsenek bennünk kétségek az Utunkat és döntéseinket illetően, és afelől sem, hogy pontosan ott vagyunk, ahol lennünk kell (térben, időben, fejlődési szakaszban), és pontosan az történik az életünkben, aminek történnie kell. Annál nagyobb stabilitást, biztonságot pedig semmi sem adhat az Életben, mint annak bizonyossága és tudatossága, hogy az „Utamon vagyok!”. Ez a lámpás a kezünkben akkor is, amikor nem látjuk, merre vezet az út, de tudjuk, hogy menni kell rajta. És ez adja annak bizonyosságát is, hogy a világunk úgy kerek, úgy teljes, ahogy éppen van. Minden, aminek helye van az adott pillanatban az Életünkben, az ott van benne, semmi sem hiányzik belőle, és nincs benne semmi olyasmi, aminek ne lenne éppen helye benne. (Mert az ego szemüvegén keresztül láthatjuk úgy is, hogy hiányzik belőle valami, és úgy is, hogy valaminek nem kellene benne lennie. Pedig pont az van mindig benne, ami adott fejlődési szakaszunknak megfelelően benne kell, hogy legyen.) Ami még nincs ott, annak még nem jött el az ideje, hogy ott legyen. Ami pedig benne van, az nélkülözhetetlen az aktuális tapasztalásunkhoz, amire szükségünk van fejlődési útvonalunkon. Megpróbálhatunk megszabadulni tőle, de az Élet újra visszahozza, ha tapasztalni valónk van vele. Világunk mindig kerek és egész, csak akkor láthatjuk másként, ha nem vagyunk Egységben Önmagunkkal, és ezáltal az Isteni Tervvel.

 

Világunk mindig kerek

Ha a fókuszunkat kívülről belülre helyezzük, akkor tudunk kapcsolatba kerülni Önmagunkkal, ami az Egyensúly forrása. Ez adja a belső Erőt, sziklaszilárd biztonságot, még ha körülöttünk fel is fordult minden. Ezen felül így tudunk kapcsolatba kerülni/kapcsolatban maradni Belső Vezetőnkkel, aki megmutatja nekünk, hogy mi a helyes viszonyulás, cselekvés, netán nem cselekvés az adott helyzetben. A világunk önmagában állva is mindig kerek, teljes és egész, mert ha nem így lenne, akkor Isten hozzáadná mindazokat (dolgokat, embereket), amelyektől azzá válna.

ISTEN = TELJESSÉG

TE = ISTEN (bennünk van, Egyek vagyunk Vele)

Ebből következően TE és az ÉLETED = TELJESSÉG – minden pillanatban és helyzetben. Semmiben sem lehet hiányod, vagy többleted (pl. kellemetlen tapasztalatok), csak ha ennek illúziójába merülsz. Ráadásul a kellemetlen tapasztalat sem probléma valójában, hanem tanítás, fejlődési útvonal – ha meglátjuk benne, hogy mire tanít. Minden dolog, helyzet, ember, tapasztalás ami/aki megnyilvánul éppen az életedben, annak ott a helye, és az Isteni Terv megvalósulását szolgálja.

Ami most nincs benne, de a vágyainkban erősen ott él, az része az Isteni Tervnek, csak még nem jött el a megvalósulás ideje, és ahhoz is Isteni Énünk fog elvezetni a számunkra legmegfelelőbb Úton. Ez az Út adja a személyesen nekünk szükséges tapasztalásokat, hogy az Út Ajándékait learathassuk, és hogy meg is érjünk a befogadásukra. Azonban vannak Ajándékok, amelyeket csak akkor adhat át az Élet, ha vállaljuk, hogy elindulunk Önmagunk felé, Önmagunkért. Az Élet célja ugyanis az, hogy Önmagunkra találjunk, és abban kiteljesedjünk (de természetesen nem az ego fogalmai szerint). Életünk eseményei is efelé terelnek bennünket, de minden helyzetben miénk a választás, hogy vállaljuk-e ezt az utat, és mi magunk is törekszünk-e arra, hogy letegyünk mindent, ami nem mi vagyunk, ami nem hozzánk tartozik, amelyek nem szolgálják Valódi Énünk megnyilvánulását és Valódi Életünket. Ezek lehetnek: személyiségjegyek, gondolati minták, látásmód, hitrendszerek, fixa ideák, illúziók, szokások, énkép, életmód, komfortzóna, szerepek, élethelyzet, kapcsolat, munka, stb.

 

Húsvét segítő energiái

Húsvét misztériumának energiái segítségünkre lehetnek ebben a folyamatban, ha összekapcsolódunk velük. Szimbolikusan: „keresztre feszíthetjük” mindazt, ami nem része Valódi Énünknek, aminek lejárt már az ideje az életünkben, ami nem tartozik hozzánk, csak megszokásból, félelemből, téves meggyőződésből, kényelemből, vagy bármi más okból még nem engedtük el őket. Ha vállaljuk ezt a lépést, akkor a mi életünkben is megtörténhet a Feltámadás – életre kelhet mindaz, ami vagyunk, és ami ténylegesen hozzánk tartozik. A Feltámadás révén felszabadul valódi Isteni Énünk, és felszabadul az az Isteni Terv, az az Út, amit Lelkünk választott. Életre kelhet Isteni Énünk, és elindulhatunk az általa megtervezett Isteni Úton.

Húsvét szimbólumait, és szertartásait is segítségül hívhatjuk ebben a folyamatban:

• A nők a locsolás által megtisztulhatnak mindattól, ami nem tartozik Valódi Énjükhöz (mielőtt a férfiak vödröt ragadnának… a szimbolikus, kölnivel történő locsolás is teljesen megfelelő J). A férfiak pedig a locsolásért kapott tojás – mint az újjászületés szimbóluma – energiáját hívhatják meg életükbe, hogy támogassák magukban Valódi Énjük feltámadását.
• Magának a keresztnek, mint szimbólumnak az energiáját is segítségül hívhatjuk, ráadásul többféle módon is. Az egyenlő szárú kereszt egyik szimbolikus jelentése: a válaszút. Választhatunk, hogy elindulunk Önmagunk felé, vagy sem. Húsvét energiáinak magunkba hívásával arra is ráláthatunk, hogy az Önmagunk felé vezető úton mi az a régi, mi az az idejétmúlt, amit el kell engednünk, mert már megszolgálta azt a tapasztalást, amiért része volt az életünknek, és már csak visszahúz bennünket, akadályoz egy másfajta tapasztalásban, és mi az az új, aminek helyet kell adnunk az életünkben, hogy egy magasabb tapasztalási síkra léphessünk. Mi az az új út, amin ennek érdekében el kell indulnunk. És ahogy a válaszút jól kifejezi, valóban választani kell: nincs köztes megoldás, az új csak akkor érkezhet meg életünkbe, ha a régit teljesen magunk mögött hagyjuk.

Az egyenlő szárú kereszt másik szimbolikus jelentése: „Amint fent, úgy lent – amint bent, úgy kint.” Vagyis, ha követjük Isteni Énünk Tervét, azt éljük („Amint fent, úgy lent”), akkor fog körülöttünk is az megnyilvánulni, ami ennek a tervnek a része („Amint bent, úgy kint.”). És ekkor tudjuk meghívni életünkbe a kereszt középpontjának stabilitását, amely révén Egyensúly lesz bennünk és körülöttünk, vagyis az Életünkben. Ez a középpontiság adja a kapcsolatot Valódi Önmagunkkal, és ez a középpont mindig ott van a szívünkben (kitárt karokkal mi magunk is egy keresztet formálunk). Ha ebből a középpontból éljük az életünket, akkor mindig kapcsolatban leszünk Önmagunkkal, és ez helyezheti minden más kapcsolatunkat is isteni alapokra, beleértve az Élettel való kapcsolatunkat is. Valamint ebből a középpontból élve valósíthatjuk meg a Lelkünk által választott Isteni Utunkat. Ebből kifolyólag a fentebb említett válaszúti döntésnek is a szívünkből kell megszületnie. (A fejben született döntés a elme, az ego döntése. A szívben született döntés a Lélek választása.)

 

Húsvét misztériuma – az Élet Ajándéka

Ezért a legfontosabb az Önmagunkkal való kapcsolat. Ez hozhatja el a teljesség érzését önmagunkkal, másokkal, és az életünkkel kapcsolatban. Ez biztosíthat Harmóniát, Egységet önmagunkon belül, és önmagunkon kívül. Ez az Unio Mystica: Isten és a Lélek közvetlen egyesülése. Hiszen a lélek nem más, mint az isteni lényeg kiáradása, az eredendő isteni léttel azonos minőség. Ez az, amivel kapcsolatba kerülhetünk azáltal, ha kapcsolatba kerülünk Önmagunkkal. És ez az, amelyet Húsvét Feltámadás Misztériumának energiájával most meghívhatunk az életünkbe (meditációval, imával, stb. – ki-ki a maga módján, a saját hite szerint). Ehhez azonban le kell vetnünk magunkról mindent, ami nem isteni, vagyis ami nem része Önmagunknak, Életünknek… Az Élet Ajándékaiért megéri otthagyni a „keresztfán”…

 

 

 

Áldott, megtisztulást, újjászületést hozó, és Önmagukra találó Húsvétot kívánok!

 

Tuboly Beatrix

www.lelekvirag.hu