„Nézz mélyen, mélyen a természetbe: mindent jobban meg fogsz érteni.” (Einstein)
Einstein fenti szavaival pár hónapja találkoztam csak, de meger?sítették számomra azt, amilyen felfedezésre magam is jutottam jó pár évvel ezel?tt. Szívesen járok ki a természetbe, ücsörgök ott, és csodálom szépségeit. Ekkor az ember elméje kikapcsol, lelke összekapcsolódik a természettel, és ezáltal saját valódi természetével is. Ilyenkor lehet?ség nyílik bels?/fels? vezet?nk számára, hogy kapcsolatba kerüljön velünk, sugallatai révén segítséget adjon éppen aktuális problémáinkban, folyamatainkban. Számomra csodás élmény volt, amikor a természet jelenségeit figyelve el?ször kaptam választ rajtuk keresztül a bennem megfogalmazódott kérdésekre. Sokszor fordult velem el? azóta is, hogy egy-egy bels? folyamatomat a természetben sétálva, annak „üzenetein” keresztül értettem meg.
Az elmúlt hetekben az egyik közeli parkban sétálgatva felhívta figyelmemet magára egy fa. Már csak két-három elszáradt levél csüngött rajta lehullajtott lombkoronája utolsó hírnökeiként, de az ágai már tele voltak az új életet hordozó rügyekkel, mintegy a jövő előfutáraként. Már máskor is megfigyeltem ezt a jelenséget, de csak most fogalmazódott meg bennem, hogy milyen szépen szimbolizálja ez az állapot azt a helyzetet, amikor az ember személyisége egy átalakuláson megy keresztül.
Ahogy a természetben ilyenkor az idő szava azt diktálja, hogy el kell engedni a régit, hogy helyet kapjon az új, úgy az emberi természet is kerülhet többször olyan élethelyzetbe, amikor az idő szava valami hasonlóra szólítja fel. Általában ezek a krízis állapotok, válság időszakok (itt most az egyén, a személyiség válságára gondolok elsősorban, nem a gazdasági válságra, de persze egy anyagi válság is hozhat ilyen helyzetet). Ennek megnyilvánulási formája bármi lehet: el kell engedni egy önkorlátozó személyiséget, egy gátló hitrendszert (gondolkodásmódot), egy nem működő kapcsolatot, egy munkát, vagy munkahelyet, egy elképzelést, egy célunkhoz vezető utat (mert lehet, hogy nem a céllal van baj, hanem csak az úttal, amit mi kitaláltunk magunknak), stb.
Ahogy az időjárás sem túl kegyes ilyenkor a természettel (hűvös, nyirkos levegő, hideg csapadék, metsző hideg szél, stb.), úgy az Élet átalakító helyzetei sem túl kellemesek esetenként számunkra. Ez az oka annak, hogy az ilyen helyzeteket általában fájdalmasan és nehezen éljük meg, még akkor is, ha mi magunk már régóta várunk az életünkben egy változásra, átalakulásra. Merthogy abba sokszor nem gondolunk bele, hogy ha valami változik az életünkben, akkor nem csak kívül változik valami, hanem ilyenkor általában nekünk magunknak is változni kell. És ez utóbbi az, amely hozhat magával nehézségeket, megpróbáltatásokat, fájdalmakat, kellemetlen belső folyamatokat. Ugyanis az életünk csak akkor tud átalakulni, ha mi magunk is változunk. Ez nélkülünk, a mi belső változásunk nélkül nem lehetséges. Sőt ez az, ami az elsődleges. Az új külső élethelyzet mindig új belső embert, személyiséget kíván. A külső változás valójában mindig belül indul el, még ha nem is vagyunk rá tudatosak. És persze adódhat olyan helyzet is, hogy az „Univerzum Főkertésze” (a Jó Isten) vagdossa le rólunk azokat a dolgokat, élethelyzeteket, amelyeknek eljött az ideje, hogy elengedjünk, vagy kilépjünk belőle, de magunktól esetleg vonakodunk megtenni (mert pl. félünk kilépni a biztonságosnak tűnő megszokottból, valami újba, ismeretlenbe). De az is lehet, hogy makacsul ragaszkodunk egy elképzeléshez, egy úthoz, és emiatt nem látjuk meg azt az utat, amit a Lelkünk választott nekünk. Ilyenkor is kénytelen közbelépni a „Főkertész”, hogy lenyesegesse ezeket az elképzeléseket, és ezáltal be tudjon férkőzni a tudatba a Lélek terve.
Ahogy a természet rendje elől sincs menekvés (a fák sem tarthatják meg ősszel leveleiket), úgy nekünk is el kell engednünk ami „lejárt”, vagy életképtelen az életünkben. Engedjük, hogy ahogy a kavargó szél is lefújja a fákról az elszáradt, halott leveleket és elsodorja őket, úgy az Élet átalakító energiái is magukkal vihessék, ami már nem szolgál bennünket. Ilyenkor mindig helyet kell adjunk valami újnak, ami csak akkor érkezhet meg, ha a régit teljesen elengedtük. Ez az a helyzet, amit az ember úgy élhet meg: „a szétesés állapota”. Ilyenkor általában elbizonytalanodunk, nem találjuk a helyünket, nem tudjuk merre induljunk, mit tegyünk, és akár depresszív, lehúzó hangulat is úrrá lehet rajtunk, ami aztán mind a kedvünket, mind az erőnket elveszi a cselekvéstől, csak negatívan tudunk gondolkodni, és a világot is negatívan látjuk. Ennek oka: a régi már nem működik, netán már csak írmagja van jelen (a lombkoronából megmaradt két levél ezt szimbolizálja), az új viszont még nem működőképes, még csak csírájában létezik (a rügyek ezt szimbolizálják). Ilyenkor lehet olyan érzése az embernek, hogy „üres kézzel áll” az életben, az Élet mindent kivett a kezéből. De nincs mitől félnünk, az Élet mindig csak azért „vesz el” valamit, hogy valami újat adhasson. Ha nyitott szemmel, befogadó lélekkel állunk hozzá az ilyen helyzetekhez, akkor tudatosságunk segítségével felismerhetjük, hogy mi az az új, amit „adni akar”, mi az az új, amire éppen „előkészít” bennünket az Élet.
A legjobb, amit ilyenkor tehetünk, ha nem ragaszkodunk görcsösen a régihez (élethelyzet, gondolkodásmód, elképzelés, terv, stb.), ha hagyjuk történni az átalakító belső folyamatokat, figyelünk a külső jelekre, belső sugallatokra, és kiadjuk az irányítást a kezünkből. Még akkor is, ha ezeknek a belső folyamatoknak a megélése nehéz, kellemetlen, és legszívesebben kimenekülnénk ebből az állapotból, netán az életünkből. Az ellenállás ugyanis csak több fájdalmat szül. Mert ha egy átalakulásnak, változásnak eljött az ideje, akkor elkerülhetetlenül meg kell lépnünk, és az ellenállással csak a saját magunk dolgát nehezítjük meg. Vegyünk példát a természetről, viseljük mi is úgy az átalakulás idejét, mint a fák: befelé fordulva, az élettől kicsit visszahúzódva, magunkat a belső folyamatoknak átadva.
Adjuk át az irányítást, a „cselekvést”, a vezetést Lelkünknek, Felsőbb Énünknek, Belső Mesterünknek. Mert Ő az, aki ilyenkor sokkal jobban tudja mi a teendő, merre kell haladnunk, mit kell tennünk, vagy éppen nem tennünk. Ő az, aki az „Univerzum Főkertészével”, a Jó Istennel együtt azon „munkálkodik”, hogy leválassza rólunk azt, ami akadályozza azt, hogy az új megérkezhessen életünkbe. Az sem baj, ha ilyenkor (látszólag) haszontalannak, tétlennek érezzük magunkat. Nem baj! Hagyjuk, hogy a Természet munkálkodjon bennünk, ahogy a rügyeivel már a tavaszra, az új életre készülő fákban is. Ilyenkor egy sokkal hatalmasabb Rendező Elvvé a szerep. Ezért vesz ki Isten ilyenkor mindent a kezünkből, hogy vegyük észre, álljunk le, és fogadjuk el, hogy most a várakozó, önátadó tétlenség az, amivel leginkább szolgáljuk az átalakulás folyamatát. Ilyenkor érezhetjük azt, hogy korábbi lelkesedésünk alább hagy, és amikor mégis cselekednénk, akkor is folyamatosan akadályokba ütközünk, vagy az Élet elterelő feladatokat, helyzeteket hoz. Ahogy egy orvosi operáció esetében sem lehet egy rohangászó, ténykedő beteget megműteni, ugyanúgy a Lélek szintjén szükséges „operációhoz”, átalakító alkímiai folyamatokhoz is nyugalom kell. Ráadásul nem csak cselekvés-mentes nyugalom, hanem gondolati csend is. Mert az újhoz szükséges átalakító felismerések csak így tudnak betörni a tudatba. Ezt az állapotot is nagyon szépen szimbolizálja a természet a tél csendjével. Kívülről minden élettelennek látszik, látszólag nem történik semmi, de belül minden az új élet eljövetelére készül. Lehetőséget kell adnunk, hogy az Univerzum átalakító, gyógyító erői hozzáférhessenek belső világunkhoz. (Felhasznált kép: Látó Endre – Tél)
Bízzunk benne, hogy az a belső folyamat, amin át kell mennünk, értünk van. Még ha átmenetileg sötétséget, szomorúságot, fájdalmakat hoz is, ha engedjük, hogy dolgozzon bennünk, akkor előbb vagy utóbb a folyamat elvezet bennünket belső fényünkhöz, amely megvilágítja azt az üzenetet, amelyet az átalakító folyamat tartogat számunkra. Ezt követően pedig a felismerés fénye ismét világosságot, tisztán látást hoz el életünkbe, amelynek köszönhetően világosan fogjuk látni az új felé vezető utat, vagy a célunk felé vezető „új” utat, és azt hogy hogyan juthatunk el azon céljainkhoz, vagy pedig azt láthatjuk meg, hogy mi az a cél, amit Lelkünk azon az úton kijelölt számunkra. A külső sötétségben el kell indulni belső fényünk felé, hogy találkozhassunk vele, és segítségével megvilágíthassuk a helyzetet, amiben vagyunk. Ugyanis ilyenkor mindig bennünk kell történnie valaminek, hogy kívül megtörténhessen az a változás, aminek eljött az ideje. Belül kell felszabadulnia, dúsulnia bizonyos energiáknak, hogy a megfelelő időben az új kibontakozhasson, mert enélkül akár mi magunk válhatunk akadályává annak, hogy az új, vagy a vágyott cél megnyilvánulhasson életünkben.
Adjuk meg magunkat a Lelkünk Bölcsességének, ahogy a fák is a Természet Bölcsességének, és engedjük, hogy lehulljanak rólunk azok a személyiségjegyek, élethelyzetek, elképzelések, amelyek már nem szolgálnak minket, és amelyeknek át kell adniuk a helyüket valami újnak. Ne féljünk, amit kapunk biztosan jobb lesz, mint amit el kell engednünk, az Élet mindig a legjobbat akarja nekünk, csak mi akadályozhatjuk meg abban, hogy azt meg is kaphassuk. Az is lehet, hogy az Élet valami olyan ajándékot, csodát tartogat számunkra, amit még el sem tudunk képzelni, hogy az vár ránk, éppen ezért le kell hogy „rázza” rólunk azokat a hitrendszereket, amelyek látásmódunkat korlátozzák, befolyásolják. Csak így nyílhat ki szemünk az ajándékhoz vezető útra. Ne arra fókuszáljunk, hogy mit „vesz el” tőlünk az Élet, hanem arra, hogy mit akar „adni”. Törekedjünk arra, hogy felismerhessük mi az az új, amivel meg szándékozik ajándékozni bennünket, hogy a kibontakozás folyamatát elősegíthessük, és mi magunk is fel tudjunk készülni belül is az új fogadására.
Tuboly Beatrix – kineziológus
