Aktuális írásom apropóját egy ritka égi esemény adja: 2010. május 28-án az Uránusz bolygó belépett a Kos jegyébe. Az Uránusz utoljára kb. 84 éve járt itt a tavaszponton, tehát földi mértékkel nézve ez egy ritkán elõforduló esemény, ráadásul az Uránusz bolygó a nagyméretû és lassú mozgású bolygók közé tartozik, így jegyváltása mindenképpen jelentõs eseményeket hozhat életünkben..
A mögöttes szimbolika
Az Uránusz az új dolgok, a korlátok ledöntése, a szabadság, a váratlan események, a radikális változás, a magasabb szellemi megnyilvánulások, hitrendszerek és eszmék túlhaladásának, a feltalálók és a felfedezések bolygója. A Kos jegye pedig a tavaszt, a kezdeteket, az erõk feltörését szimbolizáló asztrológiai jegy. Központi törekvése az „én” kibontakoztatása, a saját akarat érvényesítése, és a világ meghódítása (én ide értem saját belsõ világunk meghódítását is, sõt sokkal inkább azt, mint a külsõ világ meghódítását). A Kosban helyet foglaló Uránusz jelentése pedig: az akarat szabadsága, új területek meghódításának szabadsága. A régi teljes elengedése és valami teljesen új befogadása, megvalósítása.
Az új = ismeretlen – a félelem forrása
A legtöbb ember nehezen kezd bele valami újba, mert a régi, a már ismert biztonságot jelent a számára, az új viszont ismeretlent, és bizonytalanságot. Bár a régi biztonsága is illúzió, hisz bármikor összedõlhet, megszûnhet, hiszen az életben semmi sem adhat 100%-os biztonságot. Sok mindent tudunk befolyásolni, irányítani, és sok mindent nem, nincs teljes hatalmunk az életünk felett. Az Élet bármikor hozhat olyan eseményeket, amelyeket elõre nem számíthatunk ki, és amelyek a régi elhagyására késztetnek, vagy kényszerítenek bennünket. Így meggyõzni magukat azzal, hogy azért nem változtatunk valamin, mert az biztonságos, valójában önbecsapás. Az új is biztonságos, mi magunk tesszük azzá azzal, ahogy egyre jobban megismerjük. Az szintén önbecsapás, ha azt várjuk, hogy úgy jöjjön valami új az életünkbe, hogy azt már teljes mértékig ismerjük, és ezért biztonságosnak érezzük. Ilyen ugyanis sosem lesz, az új azért új, mert ÚJ, és ebbõl adódóan ismeretlen.
Sokszor azért is félünk az újtól, mert nincs elég önbizalmunk, nem bízunk a képességeinkben. Azt gondoljuk, az újban nem tudjuk megállni a helyünket, nem tudunk megfelelni az új dolog által hozott kihívásoknak. Az Élet azonban sosem próbál olyan új felé terelni bennünket, vagy sosem hoz semmi olyan újat, amelyhez ne rendelkeznénk a megfelelõ képességekkel. Lehet, hogy nem rögtön az elején birtokoljuk mindegyiket, de ahogy folyamatosan ismerkedünk az új helyzettel, és engedjük be életünkbe, a tapasztalások által új képességeink jöhetnek a felszínre. Merthogy mindazt a képességet, amelyhez életutunk végigjárásához szükségünk van, már születésünkkor magunkkal hozzuk. Csak legfeljebb nem tudunk még róla (mert pl. nem mertük kipróbálni valamiben magunkat), vagy valamilyen kellemetlen múltbeli tapasztalat miatt megtagadtuk az adott képességet, képességeket. (pl. „A rajztanárom is azt mondta, hogy semmi tehetségem a rajzhoz.” – pedig lehet, hogy csak több gyakorlás kellett volna a tehetség kifejlõdéséhez, vagy más stílushoz van az illetõnek tehetsége, vagy csak egyszerûen nem kedvelt a raztanár. „A szüleim is megmondták, hogy a mi családunkban ez még senkinek sem sikerült.” – mert lehet, hogy Õk sem hitték el magukról, hogy meg tudják csinálni. Vagy éppen pont Ön az, aki ezt a generációs láncolatot megtöri. – és még sok más példát hozhatnék).
Semmi sem nehéz, és lehetetlen, ha igazán akarjuk, csak a félelmeinket kell félre tenni az újjal kapcsolatban, mert ez a legnagyobb akadály: „Nem azért nem merjük, mert nehéz, hanem azért nehéz, mert nem merjük.” (Seneca)
Az újszülöttnek minden új
Amikor újszülöttként megérkezünk ebbe a világba, „semmihez sem értünk” a földi dolgokból. Földi értelemben a szüleinket sem ismerjük, „nincs senki ismerõs itt”, akire támaszkodhatnánk. Egyedül kell belevágnunk ebbe az utazásba. Ekkor eszünkbe sem jut félni ettõl az „ismeretlen” világtól, hogy féljünk megismerni és felfedezni azt, és az sem fogalmazódik meg bennünk, hogy mi erre képtelenek vagyunk. Egyszerûen csak kíváncsisággal telve gyûjtjük magunkba az információt, a tapasztalatokat. Tanulásunk alapja ekkor még leginkább a fizikai érzékszerveken keresztüli tapasztalás, a játék. Amit csak lehet, mindent kipróbálunk, és ebben nem szabunk magunknak semmilyen határt. Sokkal inkább a szüleink, akik saját tapasztalataik alapján tudni vélik, hogy nekünk melyik tapasztalat jó és melyik nem. Amit pedig rossznak ítélnek, annak kipróbálásától óva intenek. Bizonyos esetekben ez jó, és szükséges, pl. „Ne érj a tûzhelyhez, mert megégeted a kezed.” De van, amikor valójában a szülõ által jónak ítélt eltiltás nem védelem, hanem korlátozás, és ez által felfedezõ énünk egy-egy megtagadását eredményezi. Mert a szülõ a gyerek számára tekintély, mondhatni isten, akinek minden szava szent. Ha Anyu/Apu ezt mondja, akkor biztosan így is van, gondoljuk. Pedig lehet, hogy csak fel akartuk fedezni, hogy milyen mosogatni, tésztát gyúrni, motort szerelni, rádiót szétszedni, stb. De õk azt mondták: „Te ehhez még nem értesz.”, vagy „Ezt nem szabad, mert koszos lesz a ruhád.” vagy „Ilyet csak a rossz lányok/fiúk csinálnak.”, stb. Vagy netán, ha titkon mégis megcsináltuk, és kiderült, akkor lehet, hogy ki is kaptunk érte. És mi szépen lassan elfogadtuk, hogy a játék bizonyos fajtái nem üdvösek számunkra, vagy nem értünk hozzájuk, ezért úgy döntöttünk többet soha nem is próbálkozunk velük.
Pedig, ha megnézünk egy gyermeket, amikor valami újat fedez fel, akkor láthatjuk, hogy a kudarc ellenére sem adja fel (pl. a játékok összeillesztése, a járás megtanulása, stb.). Lehet, hogy aznapra félreteszi, de másnap újra megpróbálja mindaddig, amíg nem sikerül. A gyerek számára minden új megtanulása játék és felfedezés. Csak akkor teszi félre, ha valamilyen tiltás, félelem, vagy netán fájdalom kapcsolódik ahhoz a tapasztaláshoz, és lehet, hogy ezután soha többet elõ sem veszi. Majd az iskolában azt is megtanuljuk, hogy a tanulás nem játék, hanem komoly dolog. Aztán mire felnövekedünk az is megtanuljuk, hogy az élet maga sem játék, hanem az egy még komolyabb dolog. Sõt, azt is jól az fejünkbe vésik, hogy egy felnõttnek nem való játszani, mert az olyan gyerekes dolog.
Merjünk játszani!
Ha valóban olyan buta dolog lenne játszva megtanulni a dolgokat, akkor a Bölcs Jó Isten miért ezt az eszközt adta a földi síkra érkezõ léleknek, hogy felfedezze a körülötte lévõ világot? Ha pedig még magasabb nézõpontból nézzük, és a földi életet úgy fogjuk fel, mint a Lélek játéka, akkor miért is ne kísérhetné végig az életünket a játék, fogantatásunktól halálunkig? Miért kellene ezt a már kipróbált, és mûködõ dolgot egy bizonyos életkortól kidobnunk, és azt hinni, hogy onnantól fogva, hogy mi már felnõttek vagyunk, csak kemény munkával érhetünk el bármit?
Pedig mi továbbra is gyermekek vagyunk, egészen fizikai életünk végéig, és még utána is – méghozzá Isten gyermekei. Õ pedig azzal a szándékkal küldött minket ide, hogy játszva tapasztaljunk. A játék pedig nem más, mint kaland, felfedezés, öröm, eggyé válás azzal, amit játszunk. Ha pedig úgy tekintünk minden új dologra, mint játszva kipróbálni valamit, felfedezni valamit, eggyé válni vele, akkor abban nincs semmi félelmetes. Ha esetleg kudarc ér bennünket, akkor az csak annyit jelent, hogy valamit újra kell próbálnunk, és esetleg a játék folyamatában valamit változtatnunk. Amire a lelkünk vágyik, azzal dolgunk van, abban ki kell próbálnunk magunkat, az a kiteljesedésünket szolgálja. Éppen ezért, ha vágyunk arra, hogy valamit „játszunk”, akkor tegyük félre a félelmeinket, mások meglátásait, elõítéleteit, és merjünk játszani. Mi bajunk lehet? Semmi, sõt még jól is fogjuk érezni magunkat: mert végre túlléptünk félelmeinken, ki mertük próbálni, bele mertünk vágni, átélhettük az élményt, stb. Vagy ha más nem, de legalább lesz mi alapján eldöntenünk, hogy tényleg akarjuk-e ezt csinálni vagy sem, és akkor nem sóvárgunk feleslegesen egy életen át egy olyan dolog után, amirõl aztán kiderül, hogy nem is a miénk.
(Felhasznált kép: Mary Cassat – Strandon játszó gyermekek)
Betegség = a játék megtagadása
Itt a földi létben egyetlen dolgunk van: azt a szerepet játszani, és azt a „játékot” játszani, amiért megszülettünk. Ha ezt félelembõl, veszteségtõl vagy fájdalomtól való félelembõl, önbizalom hiányból, vagy bármilyen okból is megtagadjuk, akkor az Élet figyelmeztetni fog bennünket, hogy kiestünk a „szerepünkbõl”, „nem a megfelelõ játékot játsszuk”. Ilyenkor jönnek a kudarcok, a nehézségek, a lelki problémák, a fájdalmak, és a betegségek. A legtöbb esetben ilyenkor pedig ahelyett, hogy megállnánk, és elgondolkoznánk, hogy mit kellene másként „játszani”, mely mások által elvárt, vagy magunktól elvárt „szerepet” kellene letenni, még inkább bezárkózunk, elkedvetlenedünk, áldozatnak érezzük magunkat, és azt a kis játékot is kizárjuk az életünkbõl, ami még benne volt. Mert most nekünk nagyon rossz, most szenvednünk kell, most csak valami komoly megoldás segíthet. Pedig ilyenkor nincs más dolgunk, mint felismerni, hogy mely játszmát kellene abbahagynunk, és helyette milyen hozzánk illõ játékot kellene játszanunk.
Ki segíthet?
Ki érthet jobban a „játék tudományához”, mint gyermeki énünk, aki felnõtt testünkben most is velünk van, csak legfeljebb megtagadtuk, vagy elfelejtettük. Vegyük fel vele a kapcsolatot (pl. meditációban), és kérjük a segítségét. Kérjük, hogy mutassa meg rég elfeledett vágyainkat, segítsen felébreszteni játékos és felfedezõ énünket, és vegyen részt velünk a kalandban. Ennek révén mi is tanulhatunk tõle, valamint az Õt ért sérelmek is gyógyulnak ilyenkor, amelyek lelkünkbe beleégve még most is ott vannak. Ezek azok a „hegek”, amelyek emlékeztetnek bennünket, hogy a játék bizonyos esetekben/helyzetekben nem ildomos dolog. Kapcsolódjunk össze gyermeki énünkkel, engedjük, hogy életre keltse kreativitásunkat, új és korlátoktól mentes gondolatokat fogalmazhasson meg, mozgassa kezeinket, lábainkat, testünket. Minden új dologban játszva próbáljuk ki magunkat, és játszva próbáljuk ki az új dolgot magát is, hiszen ha játékosan közelítünk hozzá, akkor már nem jelent félelmet a számunkra. Nézzük meg, mi az, amitõl félünk, és gyermeki énünk segítségével keressük meg, hogy milyen új látásmóddal tudjuk ezt a félelmet megszüntetni. Hogyan tudunk úgy tekinteni az adott dologra, hogy ne érezzük, tétje van. Mert az igazi játéknak nincs tétje, nem az számít, hogy nyerünk vagy vesztünk, sikerül-e vagy kudarcot vallunk, hanem az, hogy részt vehetünk a játékban, feloldódhatunk benne, tapasztalatokat szerezhetünk általa. A játék folyamata sokkal többet ad, mint annak kimenetele.
„Itt az idõ, most vagy soha”
Az Uránusz jegyváltása egy rendkívüli és erõteljes égi segítség, hogy belevágjunk, valami újba engedjünk be az életünkbe, ráadásul valami radikálisan újat. Ha régóta halogatunk valamit, akármilyen okból is, akkor ennél jobb alkalom nincs arra, hogy most belekezdjünk, megvalósítsuk: lehet ez valami kis dolog, vagy több kis dolog, és lehet valami nagyszabású terv is. Induljunk el, haladjunk lépésrõl lépésre, ahogy a kínai mondás is mondja: „A leghosszabb utazás is egy kis lépéssel kezdõdik.” Merjünk belevágni egy új kalandba, „fogjuk meg gyermeki énünk kezét”, és engedjük, hogy tisztasága, bölcsessége által vezessen bennünket. Engedjük be a játékosságot, a spontaneitást, a merészséget, a nyitottságot és az újat az életünkbe.
Mert, ahogy Paulo Coelho is írja Alkímista címû mûvében:
„…legyél akárki, csinálj akármit, ha valamit igazán akarsz, az azért van, mert ez a kívánság a Mindenség lelkében született meg. Ez a te küldetésed a Földön.”
„Az ember egyetlen kötelessége, hogy beteljesítse személyes történetét. Minden egy. És ha akarsz valamit, az egész Mindenség összefog, hogy kívánságodat megvalósítsad.”
Kapcsolódjunk össze az Univerzum energiáival, merjünk részt venni a játékban. Mert az Uránusz így is úgy is elhozza a változást, csak nem mindegy, hogy azt kényszerként és fájdalmasan éljük meg (Tarot kártya – Torony lapja: drámai megszabadulás az idejét múlt dolgoktól), vagy nyitottan, gyermeki kíváncsisággal teli várakozással és kalandként (Tarot kártya – Bolond lapja = játékos tanulás).
Kedves olvasó – Kalandra fel! Induljon el új önmaga és az új élete felé! Csak önmaga tarthatja vissza ettõl saját magát, senki más, ugyanis: „Elsõdlegesen nem a képességeink, hanem a döntéseink határozzák meg, hogy kik vagyunk.”! Engedje meg magának a játékot és azt is, hogy élvezze is azt!
Tuboly Beatrix – kineziológus-természetgyógyász (www.lelekvirag.hu)
