Szerző: Aranyosi Éva

Aranyosi Éva: Anyává válni öröm?

Igen, talán, többnyire. Olvastam valahol, hogy gyermek születésével édesanya is születik. De mi van, ha nem? Mit tegyen az, aki ráébred, hogy talán nem is ez élete álma? Hiszen az esemény visszafordíthatatlan! Ha gyermekünk született, már nem gondolhatjuk meg magunkat, mert amikor rájövünk, hogy „nem ilyen lovat akartunk”, jelen estben már kés?. A gyermeknevelés egy életprogram, hosszú távú, felel?sségteljes, de örömteli feladat, ha azzá tesszük.

 

Miért is szül a nő? A társadalmi normánk szerint az a dolga. De akar-e minden nő gyereket? Ha nem, akkor nem is „normális”? A férj-társ akar-e babát? A férjnek, a családnak, a környezetnek, a női hitrendszernek akar-e megfelelni a nő? Vagy itt az idő, elmúltam már x, nehogy lemaradjak valamiről, ami mások szerint csodálatos? Vagy, ha önmagamba nézek, tudom, hogy mindig is ez volt a vágyam? Nos ki-ki ismerje fel gyermekvállalásának „okát”!

Csak én érzem így? Biztosíthatom az anyákat arról, hogy a gyermekvállalást illetően kétségeikkel, félelmeikkel, aggodalmaikkal nincsenek egyedül. Ezek teljesen normális, emberi érzések, hiszen az életünk mindörökre megváltozik. A felelősség súlya, az aggódás, hogy jól csinálom-e, a félelmek, hogy ne hibázzak, ne rontsam el, ne okozzak kárt a nevelésemmel, az anyák többségében benne van. Manapság annyira kevés a „minta” ez esetben is. Nagymamáink idejében a 3-4 generációs családok voltak többségben. Együtt éltek, anyák lányaikkal, nővéreikkel, nagyszülőkkel. Előttük zajlott anyjuk várandóssága, testvéreik születése, a kicsik körüli teendők elsajátítása. Ez volt maga az anyaságra „felkészítő tanfolyam”. Mire a lány anya lett, már testvérei által elsajátította az alapvető tudnivalókat. Húgai pedig neki segítettek, tőle tanultak. Nem voltak depressziós, önmagukat egyedül érző nők, hiszen tényleg nem voltak egyedül! Mindig volt segítség, számíthattak egymásra, az élet természetes része volt az új jövevény érkezése. Nem voltak ennyire aggodalmaskodók, mint mi most, napjainkban.

Nem volt több év „nihil” a szőnyegen! Nem érezte a nő azt, hogy minden a nyakába szakadt, egyedül van minden gondjával, ráadásul értéktelen és értelmetlen az egész „erőfeszítése”. Nem kap érte fizetést, nincs látszatja, csak 24 órás „rabszolgamunka” az egész élete. A párja sem könnyíti meg az életét, mert amikor a napi 12-14 órás munka után fáradtan hazaér, csendet és nyugit szeretne. Egész nap a baba a társaság, de ő még nem beszél, nem kap tőle válaszokat a kérdéseire. Ezek az érzések kavaroghatnak bennünk, főként, ha nem egészen belső indíttatásból vállaltuk a gyermekünket. Ha minden vágyunk a gyermekáldás volt, akkor is elbizonytalanodhatunk, kétségek közt gyötrődhetünk, ha elfáradtunk, hetek óta nem aludtunk.

De a jó hír az, hogy gyorsan nőnek! Az első néhány hónap talán nehezebb „egy kicsit”, amíg megtanulunk családdá alakulni. Ebben nagyon fontos szerepük van az apukáknak is. Javaslom minden várandós családnak, hogy a baba hazaérkezését követően az apuka is maradjon otthon néhány hetet. Vegye ki a részét az éjszakai etetések-itatások-tisztábatevések korszakából, mert csak így fogja megérteni és értékelni felesége gyermek körüli teendőinek fontosságát, hasznosságát. Belülről láthatja, hogy ez is teljes értékű „munka”. Ha nem veszi ki a részét a feladatokból, nem jelent majd neki semmit, „ez a dolgod, úgyis itthon vagy” lesz a hozzáállása.

Éléskamra? Több anyukától is hallottam azt a megfogalmazást, hogy én nem vagyok más a gyereknek, csak a táplálékforrás. Tény, hogy nem az a legideálisabb anyai érzés, ha csak két cicinek tekintem magam. Általában, amikor szülés után kezünkbe vesszük gyermekünket, „elönt bennünket az anyai érzés”. Nem mindenkit! Van, akinek erre várni kell, néhány hetet, vagy néhány hónapot. Ez is normális, hisz nem vagyunk egyformák. Ne kezdjünk el aggódni, hogy mi lesz, mitől és mikor érzem már magam anyának? Kialakul, ha hagyunk időt magunknak „megszokni” az új helyzetet. Ez nem tesz senkit „pocsék anyává”. A nők erről inkább nem beszélnek. Nem sablon, hogy mikor, mit kell érezni. Amit érzünk, azzal kell kezdeni valamit, elgondolkodni és alakítgatni. Mindannyian szeretjük a gyermekeinket, párunkat, szüleinket, a magunk módján, úgy, ahogy képesek vagyunk szeretni. Mindannyian a tőlünk telhető legjobbat, legtöbbet adjuk. Ez persze nem mindig jó és nem biztos, hogy elég, de higgyék el, a szüleink sem csinálták másként!

Mi a normális? Rengeteg könyv íródott a gyermeknevelésről is. Mindegyikben, amit olvastam, találtam sok hasznos, fontos, alkalmazandó ötletet. Több olyat is, amivel nem értettem egyet, részemről teljesen alkalmazhatatlannak tartottam. Ezért válogattam, az sem működött mind, amit jónak tartottam, hiszen nem vagyunk egyformák. Egyediek és egyéniségek vagyunk, nem lehet mindannyiunkhoz ugyan azt a „használati” utasítást mellékelni.

Mi van, ha nem felelünk meg az elvárásoknak? Sok anyát aggaszt az, hogy mások mit gondolnak róla. Mikor kelek, szoptatok-e, főzök-e, elég gondoskodó vagyok-e, mire jut idő, mire nem, mi fontosabb, és még sorolhatnám. Azt gondolom, ha hallgatunk a megérzéseinkre, az ösztöneinkre, nem tévedhetünk nagyot. Önmagunknak feleljünk meg. Néhány új anyuka jelezte, hogy nem tudja szoptatni a babáját, mert vagy nincs elég teje, vagy túlságosan fájdalmas. Persze ennek is megvannak a lelki okai, de ettől ők még nem pocsék anyák. Fejjék le a tejet, akkor is ha kevés, adják oda cumisüvegből, ha másképp nem megy. Ez is jobb megoldás, mintha egyáltalán nem kapna anyatejet a baba. Nem szabad, hogy a gyermekünk körüli hétköznapi teendők elvegyék az élettől a kedvünket, és főként nem, hogy a babánkra haragudjunk azért, hogy fájdalmat okoz. Az örömöt kell keresnünk a mindennapi életünkben, mert több a hétköznap mint az ünnep!

Már megint a papírforma! A gyermekorvos, a védőnő ellátja jó tanácsokkal az anyukákat. Több kismama is kiakadt attól, hogy a gyerekorvos azt mondta, hogy ezt már tudnia kéne, csinálnia kéne a babának…, az elkeseredett anyuka meg: – ez a gyerek meg nem úgy, vagy nem azt csinálja, mert ez a gyerek nem normális! Állandóan bőg, mindig éhes, csak 6x kéne már ennie és csak akkor érzi jól magát, ha 8x eszik! Utál pisis lenni, állandóan ölben akar lenni, stb. Próbáljuk mi magunk „egyénre szabni” az etetést, a nevelést és a kicsink körüli hétköznapi feladatokat, mert nincs két egyforma baba. A miénk pedig igenis normális attól, hogy nem a nagykönyv szerint működik, és mi, édesanyák is normálisak és jók vagyunk úgy, ahogy vagyunk! Tegyük a dolgunkat megérzéseink szerint, ahogy a szívünk és az eszük diktálja. Reméljük, nem hibázunk túl nagyot, vagy kijavíthatatlant.

Én vagyok a megfelelő? A gyermekeink azért választottak minket, mert mi kellünk nekik az életük tanulási feladataihoz. Fontosak vagyunk nekik, a kedvünk, a lelki állapotunk pedig meghatározó számukra. Átveszik rezgéseinket, jó és rossz hangulatunkat, félelmeinket, örömünket, minden érzésünket. Nem mindegy, hogy a gondolatainkkal mit „teremtünk” magunknak, hiszen az hat a környezetünkre is.

Nem jut időm magamra! Sok anyuka neveli a gyermekeit „egyedül”. Van párja, de dolgozik, nagyon keveset van otthon, nem sokat tud segíteni. Vannak nagyszülők is, de messze laknak, nem tudják igénybe venni a nagyik segítségét sem. Ez esetben is szükséges időt fordítani az anyáknak önmagukra, pihenésre, töltődésre. Ez nagyon hasznos „befektetés”, mert a kicsi is jobban érzi magát, ha kiegyensúlyozott, vidám anyu van mellette. Ha nem akarunk, vagy nem tudunk bébiszittert segítségül hívni, ismerkedjünk a játszótéren, séta közben, a szomszédban, azért, hogy amikor szükséges, legyen kire bízni a gyermekünket. Az apuka is vigyázhat rá néhány órát, heti 1-2 alkalommal. Legyen hobbink, legyen olyan tevékenység az életünkben, amiben örömünket leljük, ami feltölt! Ezek azért fontosak, hogy ne fásuljunk bele a hétköznapi teendőinkbe, ne akarjunk menekülni a gyermeknevelés nehézségei és „terhei” elől. Ha pedig a nő természetéből adódóan, mindig is nyughatatlanabb volt az átlagosnál, rendkívül fontos, hogy legyen mozgástere, szabad lehessen, ne éljen „bezárva”. Keresni kell azokat a dolgokat, amelyek boldoggá teszik a hétköznapjainkat, hogy ne legyen kérdés: anyává válni öröm?

 

Aranyosi Éva

Kineziológus

http://kineziologialap.hu

Aranyosi Éva: Anyává válni öröm?

Igen, talán, többnyire. Olvastam valahol, hogy gyermek születésével édesanya is születik. De mi van, ha nem? Mit tegyen az, aki ráébred, hogy talán nem is ez élete álma? Hiszen az esemény visszafordíthatatlan! Ha gyermekünk született, már nem gondolhatjuk meg magunkat, mert amikor rájövünk, hogy „nem ilyen lovat akartunk”, jelen estben már késõ. A gyermeknevelés egy életprogram, hosszú távú, felelõsségteljes, de örömteli feladat, ha azzá tesszük.

Miért is szül a nõ? A társadalmi normánk szerint az a dolga. De akar-e minden nõ gyereket? Ha nem, akkor nem is „normális”? A férj-társ akar-e babát? A férjnek, a családnak, a környezetnek, a nõi hitrendszernek akar-e megfelelni a nõ? Vagy itt az idõ, elmúltam már x, nehogy lemaradjak valamirõl, ami mások szerint csodálatos? Vagy, ha önmagamba nézek, tudom, hogy mindig is ez volt a vágyam? Nos ki-ki ismerje fel gyermekvállalásának „okát”!

Csak én érzem így? Biztosíthatom az anyákat arról, hogy a gyermekvállalást illetõen kétségeikkel, félelmeikkel, aggodalmaikkal nincsenek egyedül. Ezek teljesen normális, emberi érzések, hiszen az életünk mindörökre megváltozik. A felelõsség súlya, az aggódás, hogy jól csinálom-e, a félelmek, hogy ne hibázzak, ne rontsam el, ne okozzak kárt a nevelésemmel, az anyák többségében benne van. Manapság annyira kevés a „minta” ez esetben is. Nagymamáink idejében a 3-4 generációs családok voltak többségben. Együtt éltek, anyák lányaikkal, nõvéreikkel, nagyszülõkkel. Elõttük zajlott anyjuk várandóssága, testvéreik születése, a kicsik körüli teendõk elsajátítása. Ez volt maga az anyaságra „felkészítõ tanfolyam”. Mire a lány anya lett, már testvérei által elsajátította az alapvetõ tudnivalókat. Húgai pedig neki segítettek, tõle tanultak. Nem voltak depressziós, önmagukat egyedül érzõ nõk, hiszen tényleg nem voltak egyedül! Mindig volt segítség, számíthattak egymásra, az élet természetes része volt az új jövevény érkezése. Nem voltak ennyire aggodalmaskodók, mint mi most, napjainkban.

Nem volt több év „nihil” a szõnyegen! Nem érezte a nõ azt, hogy minden a nyakába szakadt, egyedül van minden gondjával, ráadásul értéktelen és értelmetlen az egész „erõfeszítése”. Nem kap érte fizetést, nincs látszatja, csak 24 órás „rabszolgamunka” az egész élete. A párja sem könnyíti meg az életét, mert amikor a napi 12-14 órás munka után fáradtan hazaér, csendet és nyugit szeretne. Egész nap a baba a társaság, de õ még nem beszél, nem kap tõle válaszokat a kérdéseire. Ezek az érzések kavaroghatnak bennünk, fõként, ha nem egészen belsõ indíttatásból vállaltuk a gyermekünket. Ha minden vágyunk a gyermekáldás volt, akkor is elbizonytalanodhatunk, kétségek közt gyötrõdhetünk, ha elfáradtunk, hetek óta nem aludtunk.

De a jó hír az, hogy gyorsan nõnek! Az elsõ néhány hónap talán nehezebb „egy kicsit”, amíg megtanulunk családdá alakulni. Ebben nagyon fontos szerepük van az apukáknak is. Javaslom minden várandós családnak, hogy a baba hazaérkezését követõen az apuka is maradjon otthon néhány hetet. Vegye ki a részét az éjszakai etetések-itatások-tisztábatevések korszakából, mert csak így fogja megérteni és értékelni felesége gyermek körüli teendõinek fontosságát, hasznosságát. Belülrõl láthatja, hogy ez is teljes értékû „munka”. Ha nem veszi ki a részét a feladatokból, nem jelent majd neki semmit, „ez a dolgod, úgyis itthon vagy” lesz a hozzáállása.

Éléskamra? Több anyukától is hallottam azt a megfogalmazást, hogy én nem vagyok más a gyereknek, csak a táplálékforrás. Tény, hogy nem az a legideálisabb anyai érzés, ha csak két cicinek tekintem magam. Általában, amikor szülés után kezünkbe vesszük gyermekünket, „elönt bennünket az anyai érzés”. Nem mindenkit! Van, akinek erre várni kell, néhány hetet, vagy néhány hónapot. Ez is normális, hisz nem vagyunk egyformák. Ne kezdjünk el aggódni, hogy mi lesz, mitõl és mikor érzem már magam anyának? Kialakul, ha hagyunk idõt magunknak „megszokni” az új helyzetet. Ez nem tesz senkit „pocsék anyává”. A nõk errõl inkább nem beszélnek. Nem sablon, hogy mikor, mit kell érezni. Amit érzünk, azzal kell kezdeni valamit, elgondolkodni és alakítgatni. Mindannyian szeretjük a gyermekeinket, párunkat, szüleinket, a magunk módján, úgy, ahogy képesek vagyunk szeretni. Mindannyian a tõlünk telhetõ legjobbat, legtöbbet adjuk. Ez persze nem mindig jó és nem biztos, hogy elég, de higgyék el, a szüleink sem csinálták másként!

Mi a normális? Rengeteg könyv íródott a gyermeknevelésrõl is. Mindegyikben, amit olvastam, találtam sok hasznos, fontos, alkalmazandó ötletet. Több olyat is, amivel nem értettem egyet, részemrõl teljesen alkalmazhatatlannak tartottam. Ezért válogattam, az sem mûködött mind, amit jónak tartottam, hiszen nem vagyunk egyformák. Egyediek és egyéniségek vagyunk, nem lehet mindannyiunkhoz ugyan azt a „használati” utasítást mellékelni.

Mi van, ha nem felelünk meg az elvárásoknak? Sok anyát aggaszt az, hogy mások mit gondolnak róla. Mikor kelek, szoptatok-e, fõzök-e, elég gondoskodó vagyok-e, mire jut idõ, mire nem, mi fontosabb, és még sorolhatnám. Azt gondolom, ha hallgatunk a megérzéseinkre, az ösztöneinkre, nem tévedhetünk nagyot. Önmagunknak feleljünk meg. Néhány új anyuka jelezte, hogy nem tudja szoptatni a babáját, mert vagy nincs elég teje, vagy túlságosan fájdalmas. Persze ennek is megvannak a lelki okai, de ettõl õk még nem pocsék anyák. Fejjék le a tejet, akkor is ha kevés, adják oda cumisüvegbõl, ha másképp nem megy. Ez is jobb megoldás, mintha egyáltalán nem kapna anyatejet a baba. Nem szabad, hogy a gyermekünk körüli hétköznapi teendõk elvegyék az élettõl a kedvünket, és fõként nem, hogy a babánkra haragudjunk azért, hogy fájdalmat okoz. Az örömöt kell keresnünk a mindennapi életünkben, mert több a hétköznap mint az ünnep!

Már megint a papírforma! A gyermekorvos, a védõnõ ellátja jó tanácsokkal az anyukákat. Több kismama is kiakadt attól, hogy a gyerekorvos azt mondta, hogy ezt már tudnia kéne, csinálnia kéne a babának…, az elkeseredett anyuka meg: – ez a gyerek meg nem úgy, vagy nem azt csinálja, mert ez a gyerek nem normális! Állandóan bõg, mindig éhes, csak 6x kéne már ennie és csak akkor érzi jól magát, ha 8x eszik! Utál pisis lenni, állandóan ölben akar lenni, stb. Próbáljuk mi magunk „egyénre szabni” az etetést, a nevelést és a kicsink körüli hétköznapi feladatokat, mert nincs két egyforma baba. A miénk pedig igenis normális attól, hogy nem a nagykönyv szerint mûködik, és mi, édesanyák is normálisak és jók vagyunk úgy, ahogy vagyunk! Tegyük a dolgunkat megérzéseink szerint, ahogy a szívünk és az eszük diktálja. Reméljük, nem hibázunk túl nagyot, vagy kijavíthatatlant.

Én vagyok a megfelelõ? A gyermekeink azért választottak minket, mert mi kellünk nekik az életük tanulási feladataihoz. Fontosak vagyunk nekik, a kedvünk, a lelki állapotunk pedig meghatározó számukra. Átveszik rezgéseinket, jó és rossz hangulatunkat, félelmeinket, örömünket, minden érzésünket. Nem mindegy, hogy a gondolatainkkal mit „teremtünk” magunknak, hiszen az hat a környezetünkre is.

Nem jut idõm magamra! Sok anyuka neveli a gyermekeit „egyedül”. Van párja, de dolgozik, nagyon keveset van otthon, nem sokat tud segíteni. Vannak nagyszülõk is, de messze laknak, nem tudják igénybe venni a nagyik segítségét sem. Ez esetben is szükséges idõt fordítani az anyáknak önmagukra, pihenésre, töltõdésre. Ez nagyon hasznos „befektetés”, mert a kicsi is jobban érzi magát, ha kiegyensúlyozott, vidám anyu van mellette. Ha nem akarunk, vagy nem tudunk bébiszittert segítségül hívni, ismerkedjünk a játszótéren, séta közben, a szomszédban, azért, hogy amikor szükséges, legyen kire bízni a gyermekünket. Az apuka is vigyázhat rá néhány órát, heti 1-2 alkalommal. Legyen hobbink, legyen olyan tevékenység az életünkben, amiben örömünket leljük, ami feltölt! Ezek azért fontosak, hogy ne fásuljunk bele a hétköznapi teendõinkbe, ne akarjunk menekülni a gyermeknevelés nehézségei és „terhei” elõl. Ha pedig a nõ természetébõl adódóan, mindig is nyughatatlanabb volt az átlagosnál, rendkívül fontos, hogy legyen mozgástere, szabad lehessen, ne éljen „bezárva”. Keresni kell azokat a dolgokat, amelyek boldoggá teszik a hétköznapjainkat, hogy ne legyen kérdés: anyává válni öröm?

 

Aranyosi Éva

Kineziológus

http://kineziologialap.hu/kineziologus/anyava-valni-orom

Szeretni, elveszíteni, elhagyni, elengedni. Veszteségeink.

vesztesegeink1.jpg"Ki mondta, hogy valaha vége lesz,
Vége a szerelemnek és a gyásznak?"

Elõbb vagy utóbb mindannyiunknak meg kell tanulnunk, több-kevesebb fájdalommal, hogy a veszteség az emberi lét örökös velejárója. A gyász az a folyamat, amellyel veszteségeinkhez alkalmazkodunk.

 

"A gyász nehéz, lassú, rendkívül fájdalmas, apró lépésekkel haladó belsõ folyamat, amelyben elengedjük azt, amit vagy akit gyászolunk."

Freud

Azt, hogy mi módon gyászolunk, hogyan, mikor és miként ér véget, számtalan dologtól függ: például a mi életkorunk, az elvesztett személy életkora, mennyire voltunk felkészülve a veszteségre, szerettünk hogyan adta meg magát a halálnak. Függ attól is, mekkora támogatást kapunk környezetünktõl. Az is meghatározó, hogy egyénileg mennyire vagyunk "edzettek" saját veszteségeink által. Nem csak a halál jelenthet számunkra veszteséget, hanem az életünk során gyûjtött tapasztalataink is: elmúlt barátság, elmúlt szerelem, véget ért házasság, a felnõtté válás élménye – a gyermekkor elvesztése, a megszokott hely, élettér változása is veszteségként érhet bennünket. A saját fiatalságunk, a régi énünk, a testünkben lejátszódó változások is nehezen elfogadhatóak sok ember részére. Aki ezeket a változásokat nehezen fogadja, sajnos neki azt is nehezebb elfogadni, hogy a gyász érzésének is megvannak a szakaszaik. Ha képesek vagyunk azt elfogadni, hogy ezeket a szakaszokat egy "folyamatnak" tekintsük és ne egy állapotnak, akkor érzékelhetõ lesz számunkra, hogy haladunk valami felé – jelen esetben a bánatunk enyhülése felé.

A folyamat elsõ szakasza általában a sokk, a bénultság, a hitetlenkedés, majd a tagadás. Sokan nem is tudnak sírni ilyenkor, a döbbenet, a felfoghatatlanság tölti be a tudatot.

vesztesegeink2.jpg

Többször hallottuk már azt a közhelyet, hogy "az élet megy tovább". Ez ilyenkor kegyetlennek, érthetetlennek tûnik, hiszen számunkra mintha megállt volna az idõ. Cselekedni kell, végezni az ilyenkor "elõírt" teendõket. A régi szokások szerint otthon felravatalozták az elhunytat, megállították az órát, letakarták a tükröt, siratóasszonyok jöttek, és a család, a rokonság, a barátok, a szomszédok mind sorban elbúcsúzott a halottól. Egész éjszaka virrasztottak. Ez az idõszak segítette a gyászoló családot abban, hogy szerettüket elengedjék. Ma már nem így teszünk, mintha erre sem lenne elegendõ idõ. Talán ezért nehezebb. Ha az, akit elveszítettünk, idõs és beteg volt, várható volt a halála, eleinte ezt is nehéz elfogadni, pedig akkor az ember megtapasztalhatott egy "elõkészítõ gyász"-nak nevezett folyamatot. Még ha az eszünk el is fogadja a halál tényét, a szívünk akkor is tiltakozik, tagad. A gyász ezen rövidebb szakasza után egy hosszabb, súlyos pszichés fájdalom következik. Érzelmi hangulatváltozások, sírás, panaszkodás, jajgatás, levertség, kiszolgáltatottság, egy "segíts rajtam" állapot. Félelem az elszakadástól, a hogyan tovább, a tehetetlenség, a reménytelen kétségbeesés és a düh idõszaka ez. Gyûlöljük a világot, az okot ami elszakította tõlünk, Istent, a családtagunkat, amiért miatta élnünk kell tovább. Ez a düh a gyász elkerülhetetlen része. Ez az érzés valójában a halott iránt is szólhat, de nem engedjük meg magunknak. Idõnként azonban megfogalmazódik: "hogy tehetted ezt velem, miért hagytál itt, hogy merted megtenni velem?" Majd bûntudatot érzünk a saját dühünk, gyûlöletünk miatt. Magunkat kezdjük vádolni, mit tettünk, illetve nem tettünk meg szerettünkért. Ezek mind "normális" érzések, és tudom, ez is közhely, de az idõ gyógyít. Nem véletlen a meghatározott egy év gyászidõ sem.

vesztesegeink3.jpg

Természetesen az emlék megmarad, mindig a szívünkben "él" majd tovább szerettünk. A helyzetünket az teheti elviselhetõbbé, ha sok-sok szeretettel gondolunk rá és arra a sok jóra és szépre emlékezünk, amit együtt éltünk át. Tegyen boldoggá a tudat, hogy ismerhettük, és vele tölthettük életünk egy részét. Jogunk van szomorúnak lenni, sírni ha fáj, és érezni a hiányát, hogy nincs velünk. A gyászunkban ha elfogadjuk a fájdalmas változást, amelyet a veszteség okozott, csak az után tud csillapodni, "kihûlni" égõ fájdalmunk, és lassan-lassan magunkra találunk megint.

"Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni!"

Madách

Aranyosi Éva kineziológus
Rendelõ: Újpesti Gyermek és Ifjúsági Ház
1042 Budapest, István út 17-19. I. emelet 107.
Bejelentkezés: 06 30 637 2022

 

Gyermekeink érzelmi nevelése

Arisztotelész ritka tehetségként értékeli, hogy valaki "a megfelelõ személyre a megfelelõ mértékben, a megfelelõ idõben, a megfelelõ célból a megfelelõ módon tud haragudni."

Az említett idézettel arra szeretnék rávilágítani, hogy szülõként példamutatással, az érzelmeink, indulataink megfelelõ kezelésével mi tanítjuk gyermekeinket a helyes vagy helytelen reagálási módra. Napjainkban a rohanás, a pénzhajszolás az elsõdleges elfoglaltsága a legtöbb embernek. Mindenki türelmetlen, ideges, siet valahová.

Nincs idõ egymásra, nincs idõ a gyerekekre, nagyok az elvárások és az igények. Ezt alakítjuk ki bennük is, már kisgyermekkorban. Reggel sietünk az óvodába, majd az iskolába, délutánonként a külön programokra, aztán haza leckét írni. Túlhajszoljuk Önmagunkat és gyermekeinket is. Az utóbbi hetekben többször elõfordultak lövöldözések iskolákban, igaz ez Amerikában esett meg. Sajnos hazánk sem maradt ki a tragédiák sorából, amikor fiatalkorúak bántalmazták társukat, melynek visszafordíthatatlan következménye lett. De nem kellene, hogy vérmérsékletünk a végzetünk legyen! Gyermekeinket tanítsuk meg indulataik kezelésére és érzelmeik kifejezésre juttatására egyaránt. A ma felnövõ generáció az elõzõnél világszerte hajlamosabb az érzelmi zavarokra: magányra, depresszióra, dühre, féktelenségre, idegességre, szorongásra, indulatosságra, agresszióra. Szükség van tehát az érzelmi nevelésre: az önismeret, önkontroll, az empátia, odafigyelés a másikra, a konfliktuskezelés és az együttmûködés elsajátítására.

"Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."
Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Az érzelmeink lényegében egytõl-egyig cselekvésre való indíttatások, az evolúció által belénk rögzült, azonnal bevethetõ minták, melyeket a szocializációnk során egyénibbé tettünk. A bennünk kiváltódott érzelmeknek megvan a maguk sajátos biokémiai folyamata. Fontos, hogy szülõként már kicsi korban megkezdjük gyermekeink érzelmi nevelését is. Sok türelemmel, toleranciával, példamutatással tegyük mindezt. Az érzelmek megnevezése és arckifejezéshez kötése alapvetõ cél, mert ha nem vagyunk képesek egyértelmûen felismerni, leolvasni a másik személy arcáról az érzelmeket, komoly bajba kerülhetünk. Ha tévesen értelmezünk, például ellenséges reakciónak vélhetünk egy semleges jelzést, melyre akár agresszíven is reagálhatunk. Viselkedés viselkedést szül. Az érzelmi nevelést ösztönösen, csecsemõ korban elkezdjük gyermekeinkkel. A picik dühödt sírásából nyilvánvaló, hogy igen heves érzelmeik vannak. Anyaként keressük, mit tehetünk értük, hogyan nyugtassuk meg Õket. A hisztis korszakot könnyebb elviselni, ha következetesek és türelmesek maradunk. Játék közben sokat tanítottam fiaimat az érzelmeik megfogalmazására és kifejezésére, akkoriban még csak ösztönösen.

Meseolvasás közben, mesefilm nézésekor is végigelemeztük, melyik szereplõ mit érezhetett, és a fiúk mit tettek volna a szereplõ helyében. Élvezték a beszélgetéseket. A gyerekeknek 5-6 éves korukra meg kell tanulniuk felismerni és megfogalmazni az alapérzelmeket. Az öröm, a bánat, a düh, a félelem, a meglepetés és az undor mind olyan érzés, melyet átéltek életük során. Érzelmi kitöréskor fogalmaztassuk meg velük érzéseiket és legyünk segítségükre azok beazonosításában. Gyermekeinkre 4 éves korukban általában jellemzõ életkori sajátosság a "nagyotmondás". 5 éves korukra a szerénységnek utat nyitó önismeret kialakulása veszi kezdetét. Óvodáskor vége, iskoláskor kezdete a társas érzelmek kialakulásának idõszaka: szerénység, féltékenység, gõg, bizonytalanság, irigység és az önbizalom segít abban, hogy másokkal össze tudják mérni magukat. Az iskoláskor idõtartama alatt megtanulja magát "értékelni, besorolni": népszerûségét, vonzerejét, tudását másokéval összehasonlítani. 6-14 éves korig az iskola egy "próbaterep", meghatározó élmény a serdülõkorra nézve, hiszen javarészt az ott elért sikerek, illetve sikertelenségek kihatnak a gyermek önértékelésére. A kudarc önsorsrontásba csaphat át, mellyel gyermekünk egész életén át, ronthatja a saját esélyeit. Fontos még, hogy ebben a korban megtanulja késleltetni a vágyteljesítést, kialakuljon benne a társas felelõsségérzet, kordában tudja tartani érzelmeit és optimistán tekintsen a világra. A középiskolába való átlépés a gyermekkor végét is jelenti. Kamaszaink ebben a korszakukban találkoznak elõször az alkohol, a drog, a dohányzás, a szexualitás kísértésével. Fontos, hogy bizalommal fordulhasson a szüleihez. Az önbizalmuk erõsítése, az önismeret, a fejlõdni tudás képességének erõsítése a szülõ és az iskola közös feladata. Indulataik kezelésére tanítsuk meg Õket. Fejlõdéspszichológus szakemberek "közlekedési lámpa" kontrollját hasznosnak és könnyen elsajátíthatónak tartom:

Piros: 1. Állj! Higgadj le, gondolkozz, mielõtt lépnél!
Sárga: 2. Fogalmazd meg, mi a gond és mit érzel!
3. Tûzz ki pozitív célt!
4. Találj ki több lehetséges megoldást!
5. Gondold végig a következményeiket!
Zöld: 6. Törekedj a legjobb terv megvalósítására!

Kicsi korukban szükséges a szülõi közremûködés, irányítás, amikor már elsajátították a technikát, önállóan is képesek lesznek alkalmazni. Esténként szakítsunk idõt gyermekeink beszámolóira, mi történt velük aznap. Élménybeszámolójuk figyelmes meghallgatása után tegyünk fel pár érzelmekre vonatkozó kérdést. Mit éreztél akkor, mit gondolsz, mit érzett a másik? – mindig a szituációnak megfelelõen. Lehet nagyobb gyermek esetében boncolgatni, mit kellett volna másképp tenni, hogy a végkifejlet kedvezõbb legyen.

Ha szeretettel, odafigyeléssel, sok beszélgetéssel neveljük gyermekeinket, megtanítjuk õket megfogalmazni és kimondani érzéseiket, boldogabb és kiegyensúlyozottabb generáció nõhet fel.
Aranyosi Éva kineziológus
Rendelõ: Újpesti Gyermek és Ifjúsági Ház
1042 Budapest, István út 17-19. I. emelet 107.
Bejelentkezés: 06 30 637 2022

PÁRKAPCSOLATBAN

"MINT SAJÁT MÉLYÉTÕL A TENGER, CSAK EMBERTÕL LEHET BOLDOG AZ EMBER." ____________________________________GARAI GÁBOR

Nekünk, embereknek, alapvetõ érzelmi szükséglet a szeretet utáni vágy. A szeretet képessé tesz bennünket olyan dolgok elérésére, melyrõl nem is tudtuk, hogy lehetséges. Szeretet nélkül életünk értelmetlenné, megpróbáltatásaink pedig gyötrelemmé válnának.

A párkapcsolatban élõ ember leghõbb vágya, hogy érezze társa szeretetét. Nagyon sokan "bármit" képesek megtenni ezért. Egy jó házasságban mély és bensõséges kapcsolat alakul ki. Olyan közel kerülhetnek egymáshoz a házastársak, hogy szavak nélkül is érthetik egymás gondolatait, vágyait. Természetesen ezért tenni kell, ezen érzések alapja a másik megismerése, a társunkra való odafigyelés. Tudnunk kell egymással megfelelõen kommunikálni, elmondani érzéseinket, gondolatainkat, vágyainkat. Partnerünk odafigyelése, megértése, meghallgatása a jó párkapcsolat alapja. Meg kell ismernünk egymást "kívül-belül" Fontos, hogy minden nap észrevegyük, kedvesünk mire vágyik, mire van szüksége. Ha megismertük egymást, képesek vagyunk felismerni a másik igényeit. Tudnunk kell, mire van épp szüksége: odafigyelésre, meghallgatásra, bíztatásra, elismerésre, dicséretre, ölelésre, simogatásra, apró szívességekre.

Szeretetünk ne csak az ösztöneinkbõl fakadjon, hanem tudatosuljon bennünk az, hogy olyan társra találtunk, akiben látjuk, mi az, ami szeretetre méltó. Szabad akaratunkból, "a szerelmi mámor" hatása nélkül is képesek vagyunk vele maradni és vágyni arra, hogy Õ is velünk legyen. Az együtt töltött idõ azt fejezze ki, hogy törõdünk egymással és élvezzük egymás társaságát. A szeretet azt is jelenti, hogy sok mindent megteszünk a társunk kedvéért, még olyasmit is, amit önmagunktól sose tennénk. Egy párkapcsolat elején sokkal erõsebb a megfelelni vágyás és sokkal erõsebb a tolerancia a másikkal szemben. A szerelem hatása alatt észre sem vesszük a másik hibáit, hiányosságait. Amikor elszáll a szemünkrõl a "rózsaszín köd", akkor érzékeljük csak társunk számunkra negatív tulajdonságait, rossz szokásait, esetleg idegesítõ dolgait. (A szerelem vak – a szeretet behunyja a szemét.) Ekkor kell feltenni magunknak a kérdést: – Mi az, ami megváltozott? Mit kaptunk a kapcsolat elején és mi az, ami hiányzik ahhoz képest? Ekkor kell igazán idõt fordítani Önmagunk és párunk megismerésére. Nélkülözhetetlen emberi szükségleteink között szerepel a biztonságra, a fontosságra és az önbecsülésre való igény, amiket meg kell kapnunk és meg is kell adnunk, kölcsönösen. Ha társunk szeretete által biztonságban érezzük magunkat, akkor az élet egyéb területein is sikeresebben vehetjük az akadályokat.

Kulcsfontosságú a kommunikáció! Beszéljük meg érzéseinket, gondolatainkat, vágyainkat. Fogalmazzuk meg és mondjuk ki, mire van szükségünk, mit tehet értünk kedvesünk, hogy jobban érezzük magunkat és boldogabbak lehessünk. Természetesen mi is hallgassuk meg az Õ elképzeléseit, igényeit, terveit. A bennünk felgyülemlett feszültséget ne dédelgessük, õrizgessük, hanem beszéljük meg. Vitatkozzunk, érveljünk, gyõzzük meg egymást, ha lehet mindezt, kulturált keretek között. Ne kezdjünk úgy mondatot, hogy: – Te mindig – , vagy: – Te soha -, hiszen ez vádaskodás. Egészen biztos, hogy kedvesünk ezt támadásnak fogja fel és erre Õ is hasonlóképp reagál. Mivel saját érzéseinkrõl, gondolatainkról beszélünk, a megfelelõ megfogalmazás úgy kezdeni mondanivalónkat, hogy: – Én úgy érzem, hogy – Én azt szeretném, hogy-. – Én arra vágyom, hogy-. Majd úgy folytatva: – Mit gondolsz Te errõl? – Neked mi a véleményed? Megtennéd-e ezt értem? Ez rögtön emberibb hangvételû társalgás és talán így könnyebb lesz megoldást is találni. Ne feledjük a párkapcsolat sok kompromisszumkötésbõl áll és abból, hogy megpróbálunk egymáshoz minél jobban alkalmazkodni, hiszen az ember társas lény.

 Aranyosi Éva kineziológus
Rendelõ: Újpesti Gyermek és Ifjúsági Ház
1042 Budapest, István út 17-19. I. emelet 107.
Bejelentkezés: 06 30 637 2022

 

Szeretni való kamaszok

A kamaszok szülei sosem voltak olyan tanácstalanok, mint napjainkban. Kamaszaink életére mi, szülõk vagyunk a legnagyobb hatással, irányító szerepünket csak akkor veszítjük el, ha kivonjuk magunkat a nevelésükbõl. Ekkor a tinik életében az irányító szerepet egy kortárs "banda" veheti át, valószínûleg nem a szó jó értelmében.

A legfontosabb dolog a szeretet a nevelésükben. Ezt azonban már másképp kell kifejeznünk, mint ahogy kisgyermekkorukban tettük. Fontos az is, hogy több generáció tapasztalatát eljuttassuk gyermekeinkhez. A nagyszülõk is elmesélhetik, hogy milyen is volt az Õ korukban kamasznak lenni, – persze nem úgy, hogy "bezzeg az én idõmben". Szeretetbe csomagolva fiataljaink biztosan, szívesen meghallgatnak néhány történetet, anekdotát, (de csak óvatosan, ne essünk túlzásokba).

A tinédzsereket a függetlenségvágy és az identitáskeresés mozgatja. Az önkifejezés módja nem változott jelentõsen: a zene, a tánc, a divat, múló hóbortok, kapcsolatok. A stílus változott, más stílus keresésével (a szülõkétõl eltérõ) fejezik ki önmagukat és függetlenségüket.

Testük változása félelemmel, aggodalommal tölti el Õket: vajon hogy fog majd kinézni, milyen lesz a hangja, a külseje, az alakja, magassága? A szembetûnõ testi változásokkal egyidõben, óriási intellektuális fejlõdés is végbemegy bennük. Megváltozik gondolkodásmódjuk, kisgyermekként csak konkrét cselekvésekre és eseményekre koncentráltak, kamaszként már elvont fogalmakon kezdenek töprengeni (igazság, becsületesség, hûség). El tudják képzelni, milyen lenne, ha az események másképp alakultak volna.

Logikusan gondolkodóvá válnak, értik és látják az ok-okozati összefüggéseket, mondanivalóikat alátámasztják érvekkel. Ha mi, szülõk ezt észrevesszük és megértjük, érdekes, komoly, izgalmas beszélgetésekben lehet részünk. Viszont ha nem, viszonyunk ellenségessé, közömbössé válhat és gyermekünk más közegben bontakoztatja ki Önmagát. Társaságbeli kapcsolatteremtés során fontos egymás nézõpontjának megismerése, problémák felvetése, megvitatása, hiszen hozzánk, felnõttekhez hasonlóan Õk is azokkal barátkoznak inkább, akik hasonló nézõponton állnak, egyetértenek velük.

Tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy döntéseiknek következményei vannak. Döntési helyzetekben kínáljunk fel nekik több alternatívát és hagyjuk Õket saját választásuk következményeibõl tanulni. Akkor segítsünk nekik, ha kérik, és ne felejtsük, hogy nincs szükségük kioktatásra. Beszéljük meg velük problémáikat, biztosítsuk Õket arról, hogy mellettük állunk és számíthatnak ránk, amikor szükségét érzik.

A szülõ-kamasz konfliktus esetén, érdemes szakemberhez fordulni (kineziológushoz), aki segít kibogozni a szálakat, hogy mindkét fél nézõpontját megismerve, közösen megtaláljuk a megoldást, kinek miben kell változtatnia magatartásán, hozzáállásán, hogy a nézeteltérések elsimuljanak.

 Aranyosi Éva kineziológus
Rendelõ: Újpesti Gyermek és Ifjúsági Ház
1042 Budapest, István út 17-19. I. emelet 107.
Bejelentkezés: 06 30 637 2022

 

"Érted haragszom, nem ellened!" (József Attila)

"A jó nevelés azt jelenti, hogy HELYESEN reagálunk gyermekünk HELYTELEN viselkedésére."(John Rosemond gyermekpszichológus)

– Kamaszaink idõnként éppúgy kudarcot vallhatnak, mint mi, felnõttek. Nem akadályozhatjuk meg Õket abban, hogy rossz döntést hozzanak. ("Nem veheted el senkitõl a tanulás jogát! Mindenkinek joga van a saját hibáiból tanulni!") Szabad akaratuk van gyermekeinknek, dönthetnek jól és rosszul egyaránt. Persze szülõként velük szenvedünk, hiszen összetartozunk. Egy-egy kudarc után szükségük van arra, hogy újraértékeljék a helyzetet. Lehet, hogy az elvárás a szülõtõl, vagy önmagától volt irreális?

– Sajnos van szülõ, aki olyan "tevékenységet" erõltet rá gyermekére, amit a gyermek nem akar. Hagyjuk Õket választani! Lehessen saját érdeklõdésük, tanulhassanak olyasmit, amit Õk akarnak, amit Õk maguk választanak. Nem kényszeríthetjük arra Õket, hogy a mi vágyainkat, álmainkat valósítsák meg. Így valóságos csõdtömeggé válhatnak. A sok kudarc, a sok sikertelenség elkeserítõ. Önbizalomhiány, labilis lelki egyensúly lehet a következménye! – Az etikai normák, amikre kiskorukban tanítjuk fiainkat – lányainkat, kamaszként átléphetõ határoknak tekinthetik. Ez bizony sokszor nagyon mélyen érintheti a családokat. Idõnként tudatosan "lázadásból" teszik, máskor pedig azért, mert saját "erkölcsi" rendjük szerint szeretnének élni. Sok esetben ez a kapcsolat megromlásához vezethet. A kamaszoknak is rossz az, ha a szüleik eltávolodnak tõlük. Itt valósíthatjuk meg azt, hogy: helytelenre, helyesen reagálunk! Lehetõséget kell kapniuk az újrakezdésre, a "tiszta lapra". Szülõként tudnunk kell megbocsátanunk. Persze ez általában nagyon nehéz, de ne felejtsük el, annál rosszabbat nem tehetünk az életben, mint hogy lemondunk valakirõl.

– Nem minden rajtunk, szülõkön múlik, tehát nem kell a "- Mit rontottam el?" mondaton töprengeni. Nem állhatunk egésznap gyermekünk feje felett, nem foghatjuk a kezét. Az általuk elkövetett hibákért nekik kell a felelõsséget vállalniuk, ha magunkat hibáztatjuk, átvesszük tõlük a felelõsséget. (Általában azok a szülõk hibáztatják magukat, akik rájöttek, hogy a nevelés során súlyos hibákat követtek el.)

– Gyermekeinknek nincs szükségük kioktatásra, bízhatunk abban, hogy önmaguktól is le tudják vonni a tanulságot és elég büntetés nekik maga az esemény, a következmény. Ne oldjuk meg helyettük a problémát. Nem mentesíthetjük Õket a tetteik következményeitõl, hiszen ha nem tapasztalják meg azokat, nem tudják levonni a tanulságot.

– Fontos a feltétel nélküli szeretet! Gyermekeinknek tudniuk kell, hogy van valaki, aki mindig hisz bennük, megbocsát nekik, bármit is tettek. Biztosítsuk Õket szeretetünkrõl, ezáltal támogatjuk Õket, így erõt meríthetnek ahhoz, hogy meg tudják oldani problémáikat, helyre tudják hozni hibáikat. Hallgassuk meg Õket együttérzéssel, odafigyeléssel és nyújtsunk nekik támogatást. Nyújtsunk nekik segítséget ahhoz, hogy mérlegelve végig tudják gondolni a helyzetet. Több alternatívát kínálva, együtt végiggondolva a lehetséges következményeket, segíthetünk nekik, hogy hatékonyabban megtanuljanak felelõsségteljes döntést hozni.

 Aranyosi Éva kineziológus
Rendelõ: Újpesti Gyermek és Ifjúsági Ház
1042 Budapest, István út 17-19. I. emelet 107.
Bejelentkezés: 06 30 637 2022

 

Harmonikus családokért kineziológiával

A gyermekeink a tükörképeink! Úgy reagálnak a különbözõ élethelyzetekre, szituációkra, ahogyan azt tõlünk látták. Mi, szülõk szolgálunk mintaként. Ha gyermekünk viselkedésében, reakcióiban önmagunkat véljük felismerni, és ez nem tetszik nekünk, itt az ideje változtatnunk. A gyermekeket a szükségletek és a képességek szempontjából hosszú ideig nem tartották a felnõttektõl különösebben különbözõnek. Nagyjából miniatûr felnõtteknek tekintették õket. Ma már tudjuk, hogy a szocializáció során, mi felnõttek (szülõk, pedagógusok, élõ környezet, média, stb.) alakítjuk olyanná egyéniségüket, amilyenné végül felnõttekként válnak. Egészségünk fontos feltétele, hogy érzelmileg kiegyensúlyozottak legyünk, lelkileg jól érezzük magunkat. Születésünktõl halálunkig folytonosan változásokkal találjuk magunkat szemben, melyek feszültség teremtõk, s melyekhez alkalmazkodnunk kell. A gyermekeinket jellemzõen életkorhoz köthetõen különbözõ traumák érik, például: a bölcsõdei, óvodai, iskolai beszoktatás, a testvér születése, egy új környezet (iskolaváltás, lakókörnyezet váltás), a szülõk válása, serdülõkorban az identitászavarok, a szexuális zavarok, a párkapcsolat-teremtési gondok. A kineziológiai kezelés során az elsõ teendõ meghatározni a megoldásra váró problémát. A gyermek életkora, fejlõdési stádiuma, családja és szociális helyzete mind figyelembe veendõ, amikor problémáikat akarjuk megfogalmazni. A család felmérése is fontos szempont. A gyermek problémái nagymértékben beágyazódnak a teljes családi kontextusba. A gyermeket alakítja a család, és viszont, a gyermek is alakítja a családot.

Ennél fogva, ahhoz, hogy megértsük egy gyermek problémáit, és megfelelõen tudjunk beavatkozni, a családi rendszert is meg kell érteni. Továbbá a gyermekek esetében majdnem mindig szükséges az információszerzés másoktól is, mivel a gyermekeknek nincs olyan képességük az önmegfigyelésre és az önmagukról való beszámolásra, mint a felnõtteknek. Ezek lehetnek a szülõ, orvos, iskolapszichológus vagy más személyek. Bár szükség van a szülõi beleegyezésre, az is fontos, hogy megkapjuk a gyermek engedélyét is az ilyen egyéb forrásból történõ információszerzésre. Ez nagymértékben segíti a bizalom és tisztelet légkörének kiépítését. A gyermekkel való beszélgetés során a kineziológus arra kérdez rá, hogy hogyan észleli önmagát, másokat, és hogyan észleli a probléma létezését és jellegét. Nem mindig tudják érzéseiket és gondolataikat pontosan kifejezni. A gyermekek nagyon szuggesztibilisek lehetnek, telve vannak félelemmel, ennek következtében esetleg azt mondják, amirõl azt gondolják, hogy azt hallani akarják, vagy olyasmit mondanak, amit másoktól hallottak. Lehetnek annyira megfélemlítettek vagy feszültek, hogy összezavarják a történetet. A kezelés történhet a szülõ jelenlétében, sõt ha ez segíti a kezelést, akkor be is vonható. Lényeges szempont, hogy a gyermeknek tudnia kell, hogy mi fog történni vele a kezelés során, éreznie kell azt, hogy biztonságban van és minden csak az Õ beleegyezésével történhet. Amennyiben családjában bölcsõdei, óvodai, vagy iskolai beilleszkedési zavarok, tanulási nehézségek, szorongás, stressz, hangulatzavarok, önbizalomhiány, különbözõ pszichoszomatikus betegségek állnak fenn, akkor nyújthatok hatékony segítséget, ha Ön, vagy családtagja változtatni akar. Lehetõséget kínálok testi-lelki gyógyulására, gondolkodása megváltoztatására, Önmaga, családja, gyermeke megismerésére és arra, hogy ráébredjen, minden embernek a sorsa a saját kezében van.

Aranyosi Éva kineziológus
Rendelõ: Újpesti Gyermek és Ifjúsági Ház
1042 Budapest, István út 17-19. I. emelet 107.
Bejelentkezés: 06 30 637 2022