Szerző: Aranyosi Éva

Arisztotelész ritka tehetségként értékeli, hogy valaki „ a megfelelõ személyre a megfelelõ mértékben, a megfelelõ idõben, a megfelelõ célból a megfelelõ módon tud haragudni.”

Az említett idézettel arra szeretnék rávilágítani, hogy szülõként példamutatással, az érzelmeink, indulataink megfelelõ kezelésével mi tanítjuk gyermekeinket a helyes vagy helytelen reagálási módra. Napjainkban a rohanás, a pénzhajszolás az elsõdleges elfoglaltsága a legtöbb embernek. Mindenki türelmetlen, ideges, siet valahová.

Nincs idõ egymásra, nincs idő a gyerekekre, nagyok az elvárások és az igények. Ezt alakítjuk ki bennük is, már kisgyermekkorban. Reggel sietünk az óvodába, majd az iskolába, délutánonként a külön programokra, aztán haza leckét írni. Túlhajszoljuk Önmagunkat és gyermekeinket is. Az utóbbi hetekben többször elõfordultak lövöldözések iskolákban, igaz ez Amerikában esett meg. Sajnos hazánk sem maradt ki a tragédiák sorából, amikor fiatalkorúak bántalmazták társukat, melynek visszafordíthatatlan következménye lett. De nem kellene, hogy vérmérsékletünk a végzetünk legyen! Gyermekeinket tanítsuk meg indulataik kezelésére és érzelmeik kifejezésre juttatására egyaránt. A ma felnövõ generáció az elõzõnél világszerte hajlamosabb az érzelmi zavarokra: magányra, depresszióra, dühre, féktelenségre, idegességre, szorongásra, indulatosságra, agresszióra. Szükség van tehát az érzelmi nevelésre: az önismeret, önkontroll, az empátia, odafigyelés a másikra, a konfliktuskezelés és az együttmûködés elsajátítására.

 

„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

 

Az érzelmeink lényegében egytõl-egyig cselekvésre való indíttatások, az evolúció által belénk rögzült, azonnal bevethetõ minták, melyeket a szocializációnk során egyénibbé tettünk. A bennünk kiváltódott érzelmeknek megvan a maguk sajátos biokémiai folyamata.
Fontos, hogy szülõként már kicsi korban megkezdjük gyermekeink érzelmi nevelését is. Sok türelemmel, toleranciával, példamutatással tegyük mindezt. Az érzelmek megnevezése és arckifejezéshez kötése alapvetõ cél, mert ha nem vagyunk képesek egyértelmûen felismerni, leolvasni a másik személy arcáról az érzelmeket, komoly bajba kerülhetünk. Ha tévesen értelmezünk, például ellenséges reakciónak vélhetünk egy semleges jelzést, melyre akár agresszíven is reagálhatunk. Viselkedés viselkedést szül. Az érzelmi nevelést ösztönösen, csecsemõ korban elkezdjük gyermekeinkkel. A picik dühödt sírásából nyilvánvaló, hogy igen heves érzelmeik vannak. Anyaként keressük, mit tehetünk értük, hogyan nyugtassuk meg Õket. A hisztis korszakot könnyebb elviselni, ha következetesek és türelmesek maradunk. Játék közben sokat tanítottam fiaimat az érzelmeik megfogalmazására és kifejezésére, akkoriban még csak ösztönösen. Meseolvasás közben, mesefilm nézésekor is végigelemeztük, melyik szereplõ mit érezhetett, és a fiúk mit tettek volna a szereplõ helyében. Élvezték a beszélgetéseket. A gyerekeknek 5-6 éves korukra meg kell tanulniuk felismerni és megfogalmazni az alapérzelmeket. Az öröm, a bánat, a düh, a félelem, a meglepetés és az undor mind olyan érzés, melyet átéltek életük során. Érzelmi kitöréskor fogalmaztassuk meg velük érzéseiket és legyünk segítségükre azok beazonosításában. Gyermekeinkre 4 éves korukban általában jellemzõ életkori sajátosság a „nagyotmondás”. 5 éves korukra a szerénységnek utat nyitó önismeret kialakulása veszi kezdetét. Óvodáskor vége, iskoláskor kezdete a társas érzelmek kialakulásának idõszaka: szerénység, féltékenység, gõg, bizonytalanság, irigység és az önbizalom segít abban, hogy másokkal össze tudják mérni magukat. Az iskoláskor idõtartama alatt megtanulja magát „értékelni, besorolni”: népszerûségét, vonzerejét, tudását másokéval összehasonlítani. 6-14 éves korig az iskola egy „próbaterep”, meghatározó élmény a serdülõkorra nézve, hiszen javarészt az ott elért sikerek, illetve sikertelenségek kihatnak a gyermek önértékelésére. A kudarc önsorsrontásba csaphat át, mellyel gyermekünk egész életén át, ronthatja a saját esélyeit. Fontos még, hogy ebben a korban megtanulja késleltetni a vágyteljesítést, kialakuljon benne a társas felelõsségérzet, kordában tudja tartani érzelmeit és optimistán tekintsen a világra. A középiskolába való átlépés a gyermekkor végét is jelenti. Kamaszaink ebben a korszakukban találkoznak elõször az alkohol, a drog, a dohányzás, a szexualitás kísértésével. Fontos, hogy bizalommal fordulhasson a szüleihez. Az önbizalmuk erõsítése, az önismeret, a fejlõdni tudás képességének erõsítése a szülõ és az iskola közös feladata.
Indulataik kezelésére tanítsuk meg Õket. Fejlõdéspszichológus szakemberek „közlekedési lámpa” kontrollját hasznosnak és könnyen elsajátíthatónak tartom:

• Piros: 1. Állj! Higgadj le, gondolkozz, mielõtt lépnél!

 

• Sárga: 2. Fogalmazd meg, mi a gond és mit érzel!

 

• 3. Tûzz ki pozitív célt!

 

• 4. Találj ki több lehetséges megoldást!

 

• 5. Gondold végig a következményeiket!

 

• Zöld: 6. Törekedj a legjobb terv megvalósítására!

Kicsi korukban szükséges a szülõi közremûködés, irányítás, amikor már elsajátították a technikát, önállóan is képesek lesznek alkalmazni. Esténként szakítsunk idõt gyermekeink beszámolóira, mi történt velük aznap. Élménybeszámolójuk figyelmes meghallgatása után tegyünk fel pár érzelmekre vonatkozó kérdést. Mit éreztél akkor, mit gondolsz, mit érzett a másik? –mindig a szituációnak megfelelõen. Lehet nagyobb gyermek esetében boncolgatni, mit kellett volna másképp tenni, hogy a végkifejlet kedvezõbb legyen.
Ha szeretettel, odafigyeléssel, sok beszélgetéssel neveljük gyermekeinket, megtanítjuk õket megfogalmazni és kimondani érzéseiket, boldogabb és kiegyensúlyozottabb generáció nõhet fel.

Aranyosi Éva kineziológus
Rendelõ: Újpesti Gyermek és Ifjúsági Ház
1042 Budapest, István út 17-19. I. emelet 110.
Bejelentkezés telefonon: 06-30/637-2022
web: http://kineziologialap.hu

 

Arisztotelész ritka tehetségként értékeli, hogy valaki „ a megfelelõ személyre a megfelelõ mértékben, a megfelelõ idõben, a megfelelõ célból a megfelelõ módon tud haragudni.”

Az említett idézettel arra szeretnék rávilágítani, hogy szülõként példamutatással, az érzelmeink, indulataink megfelelõ kezelésével mi tanítjuk gyermekeinket a helyes vagy helytelen reagálási módra. Napjainkban a rohanás, a pénzhajszolás az elsõdleges elfoglaltsága a legtöbb embernek. Mindenki türelmetlen, ideges, siet valahová.
Nincs idõ egymásra, nincs idõ a gyerekekre, nagyok az elvárások és az igények. Ezt alakítjuk ki bennük is, már kisgyermekkorban. Reggel sietünk az óvodába, majd az iskolába, délutánonként a külön programokra, aztán haza leckét írni. Túlhajszoljuk Önmagunkat és gyermekeinket is. Az utóbbi hetekben többször elõfordultak lövöldözések iskolákban, igaz ez Amerikában esett meg. Sajnos hazánk sem maradt ki a tragédiák sorából, amikor fiatalkorúak bántalmazták társukat, melynek visszafordíthatatlan következménye lett. De nem kellene, hogy vérmérsékletünk a végzetünk legyen! Gyermekeinket tanítsuk meg indulataik kezelésére és érzelmeik kifejezésre juttatására egyaránt. A ma felnövõ generáció az elõzõnél világszerte hajlamosabb az érzelmi zavarokra: magányra, depresszióra, dühre, féktelenségre, idegességre, szorongásra, indulatosságra, agresszióra. Szükség van tehát az érzelmi nevelésre: az önismeret, önkontroll, az empátia, odafigyelés a másikra, a konfliktuskezelés és az együttmûködés elsajátítására.

„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Az érzelmeink lényegében egytõl-egyig cselekvésre való indíttatások, az evolúció által belénk rögzült, azonnal bevethetõ minták, melyeket a szocializációnk során egyénibbé tettünk. A bennünk kiváltódott érzelmeknek megvan a maguk sajátos biokémiai folyamata.
Fontos, hogy szülõként már kicsi korban megkezdjük gyermekeink érzelmi nevelését is. Sok türelemmel, toleranciával, példamutatással tegyük mindezt. Az érzelmek megnevezése és arckifejezéshez kötése alapvetõ cél, mert ha nem vagyunk képesek egyértelmûen felismerni, leolvasni a másik személy arcáról az érzelmeket, komoly bajba kerülhetünk. Ha tévesen értelmezünk, például ellenséges reakciónak vélhetünk egy semleges jelzést, melyre akár agresszíven is reagálhatunk. Viselkedés viselkedést szül. Az érzelmi nevelést ösztönösen, csecsemõ korban elkezdjük gyermekeinkkel. A picik dühödt sírásából nyilvánvaló, hogy igen heves érzelmeik vannak. Anyaként keressük, mit tehetünk értük, hogyan nyugtassuk meg Õket. A hisztis korszakot könnyebb elviselni, ha következetesek és türelmesek maradunk. Játék közben sokat tanítottam fiaimat az érzelmeik megfogalmazására és kifejezésére, akkoriban még csak ösztönösen. Meseolvasás közben, mesefilm nézésekor is végigelemeztük, melyik szereplõ mit érezhetett, és a fiúk mit tettek volna a szereplõ helyében. Élvezték a beszélgetéseket. A gyerekeknek 5-6 éves korukra meg kell tanulniuk felismerni és megfogalmazni az alapérzelmeket. Az öröm, a bánat, a düh, a félelem, a meglepetés és az undor mind olyan érzés, melyet átéltek életük során. Érzelmi kitöréskor fogalmaztassuk meg velük érzéseiket és legyünk segítségükre azok beazonosításában. Gyermekeinkre 4 éves korukban általában jellemzõ életkori sajátosság a „nagyotmondás”. 5 éves korukra a szerénységnek utat nyitó önismeret kialakulása veszi kezdetét. Óvodáskor vége, iskoláskor kezdete a társas érzelmek kialakulásának idõszaka: szerénység, féltékenység, gõg, bizonytalanság, irigység és az önbizalom segít abban, hogy másokkal össze tudják mérni magukat. Az iskoláskor idõtartama alatt megtanulja magát „értékelni, besorolni”: népszerûségét, vonzerejét, tudását másokéval összehasonlítani. 6-14 éves korig az iskola egy „próbaterep”, meghatározó élmény a serdülõkorra nézve, hiszen javarészt az ott elért sikerek, illetve sikertelenségek kihatnak a gyermek önértékelésére. A kudarc önsorsrontásba csaphat át, mellyel gyermekünk egész életén át, ronthatja a saját esélyeit. Fontos még, hogy ebben a korban megtanulja késleltetni a vágyteljesítést, kialakuljon benne a társas felelõsségérzet, kordában tudja tartani érzelmeit és optimistán tekintsen a világra. A középiskolába való átlépés a gyermekkor végét is jelenti. Kamaszaink ebben a korszakukban találkoznak elõször az alkohol, a drog, a dohányzás, a szexualitás kísértésével. Fontos, hogy bizalommal fordulhasson a szüleihez. Az önbizalmuk erõsítése, az önismeret, a fejlõdni tudás képességének erõsítése a szülõ és az iskola közös feladata.
Indulataik kezelésére tanítsuk meg Õket. Fejlõdéspszichológus szakemberek „közlekedési lámpa” kontrollját hasznosnak és könnyen elsajátíthatónak tartom:

• Piros: 1. Állj! Higgadj le, gondolkozz, mielõtt lépnél!
• Sárga: 2. Fogalmazd meg, mi a gond és mit érzel!
• 3. Tûzz ki pozitív célt!
• 4. Találj ki több lehetséges megoldást!
• 5. Gondold végig a következményeiket!
• Zöld: 6. Törekedj a legjobb terv megvalósítására!

Kicsi korukban szükséges a szülõi közremûködés, irányítás, amikor már elsajátították a technikát, önállóan is képesek lesznek alkalmazni. Esténként szakítsunk idõt gyermekeink beszámolóira, mi történt velük aznap. Élménybeszámolójuk figyelmes meghallgatása után tegyünk fel pár érzelmekre vonatkozó kérdést. Mit éreztél akkor, mit gondolsz, mit érzett a másik? –mindig a szituációnak megfelelõen. Lehet nagyobb gyermek esetében boncolgatni, mit kellett volna másképp tenni, hogy a végkifejlet kedvezõbb legyen.
Ha szeretettel, odafigyeléssel, sok beszélgetéssel neveljük gyermekeinket, megtanítjuk õket megfogalmazni és kimondani érzéseiket, boldogabb és kiegyensúlyozottabb generáció nõhet fel.

További cikkek és információk:

http://kineziologialap.hu

Aranyosi Éva kineziológus

 rendelõ: Újpesti Gyermek és Ifjúsági Ház

 1042 Budapest, István út 17-19. I. emelet 110.

Bejelentkezés telefonon:  06-30/637-2022

 

    Nekünk, embereknek, alapvetõ érzelmi szükséglet a szeretet utáni vágy. A szeretet képessé tesz bennünket olyan dolgok elérésére, melyrõl nem is tudtuk, hogy lehetséges. Szeretet nélkül életünk értelmetlenné, megpróbáltatásaink pedig gyötrelemmé válnának. A párkapcsolatban élõ ember leghõbb vágya, hogy érezze társa szeretetét. Nagyon sokan „bármit” képesek megtenni ezért. Egy jó házasságban mély és bensõséges kapcsolat alakul ki. Olyan közel kerülhetnek egymáshoz a házastársak, hogy szavak nélkül is érthetik egymás gondolatait, vágyait. Természetesen ezért tenni kell, ezen érzések alapja a másik megismerése, a társunkra való odafigyelés.

 

Tudnunk kell egymással megfelelõen kommunikálni, elmondani érzéseinket, gondolatainkat, vágyainkat. Partnerünk odafigyelése, megértése, meghallgatása a jó párkapcsolat alapja. Meg kell ismernünk egymást „kívül-belül” Fontos, hogy minden nap észrevegyük, kedvesünk mire vágyik, mire van szüksége. Ha megismertük egymást, képesek vagyunk felismerni a másik igényeit. Tudnunk kell, mire van épp szüksége: odafigyelésre, meghallgatásra, bíztatásra, elismerésre, dicséretre, ölelésre, simogatásra, apró szívességekre.  

Szeretetünk ne csak az ösztöneinkbõl fakadjon, hanem tudatosuljon bennünk az, hogy olyan társra találtunk, akiben látjuk, mi az, ami szeretetre méltó. Szabad akaratunkból, „a szerelmi mámor” hatása nélkül is képesek vagyunk vele maradni és vágyni arra, hogy Õ is velünk legyen. Az együtt töltött idõ azt fejezze ki, hogy törõdünk egymással és élvezzük egymás társaságát. A szeretet azt is jelenti, hogy sok mindent megteszünk a társunk kedvéért, még olyasmit is, amit önmagunktól sose tennénk.

Egy párkapcsolat elején sokkal erõsebb a megfelelni vágyás és sokkal erõsebb a tolerancia a másikkal szemben. A szerelem hatása alatt észre sem vesszük a másik hibáit, hiányosságait.

Amikor elszáll a szemünkrõl a „rózsaszín köd”, akkor érzékeljük csak társunk számunkra negatív tulajdonságait, rossz szokásait, esetleg idegesítõ dolgait. (A szerelem vak – a szeretet behunyja a szemét.) Ekkor kell feltenni magunknak a kérdést: – Mi az, ami megváltozott? Mit kaptunk a kapcsolat elején és mi az, ami hiányzik ahhoz képest? Ekkor kell igazán idõt fordítani Önmagunk és párunk megismerésére. Nélkülözhetetlen emberi szükségleteink között szerepel a biztonságra, a fontosságra és az önbecsülésre való igény, amiket meg kell kapnunk és meg is kell adnunk, kölcsönösen. Ha társunk szeretete által biztonságban érezzük magunkat, akkor az élet egyéb területein is sikeresebben vehetjük az akadályokat.

Kulcsfontosságú a kommunikáció! Beszéljük meg érzéseinket, gondolatainkat, vágyainkat. Fogalmazzuk meg és mondjuk ki, mire van szükségünk, mit tehet értünk kedvesünk, hogy jobban érezzük magunkat és boldogabbak lehessünk. Természetesen mi is hallgassuk meg az Õ elképzeléseit, igényeit, terveit. A bennünk felgyülemlett feszültséget ne dédelgessük, õrizgessük, hanem beszéljük meg. Vitatkozzunk, érveljünk, gyõzzük meg egymást, ha lehet mindezt, kulturált keretek között. Ne kezdjünk úgy mondatot, hogy: – Te mindig… , vagy:

– Te soha…., hiszen ez vádaskodás. Egészen biztos, hogy kedvesünk ezt támadásnak fogja fel és erre Õ is hasonlóképp reagál. Mivel saját érzéseinkrõl, gondolatainkról beszélünk, a megfelelõ megfogalmazás úgy kezdeni mondanivalónkat, hogy: – Én úgy érzem, hogy…- Én azt szeretném, hogy…. – Én arra vágyom, hogy…. Majd úgy folytatva: – Mit gondolsz Te errõl?   – Neked mi a véleményed? Megtennéd-e ezt értem?  Ez rögtön emberibb hangvételû társalgás és talán így könnyebb lesz megoldást is találni.

Ne feledjük a párkapcsolat sok kompromisszumkötésbõl áll és abból, hogy megpróbálunk egymáshoz minél jobban alkalmazkodni, hiszen az ember társas lény.