Igen, talán, többnyire. Olvastam valahol, hogy gyermek születésével édesanya is születik. De mi van, ha nem? Mit tegyen az, aki ráébred, hogy talán nem is ez élete álma? Hiszen az esemény visszafordíthatatlan! Ha gyermekünk született, már nem gondolhatjuk meg magunkat, mert amikor rájövünk, hogy „nem ilyen lovat akartunk”, jelen estben már kés?. A gyermeknevelés egy életprogram, hosszú távú, felel?sségteljes, de örömteli feladat, ha azzá tesszük.
Miért is szül a nő? A társadalmi normánk szerint az a dolga. De akar-e minden nő gyereket? Ha nem, akkor nem is „normális”? A férj-társ akar-e babát? A férjnek, a családnak, a környezetnek, a női hitrendszernek akar-e megfelelni a nő? Vagy itt az idő, elmúltam már x, nehogy lemaradjak valamiről, ami mások szerint csodálatos? Vagy, ha önmagamba nézek, tudom, hogy mindig is ez volt a vágyam? Nos ki-ki ismerje fel gyermekvállalásának „okát”!
Csak én érzem így? Biztosíthatom az anyákat arról, hogy a gyermekvállalást illetően kétségeikkel, félelmeikkel, aggodalmaikkal nincsenek egyedül. Ezek teljesen normális, emberi érzések, hiszen az életünk mindörökre megváltozik. A felelősség súlya, az aggódás, hogy jól csinálom-e, a félelmek, hogy ne hibázzak, ne rontsam el, ne okozzak kárt a nevelésemmel, az anyák többségében benne van. Manapság annyira kevés a „minta” ez esetben is. Nagymamáink idejében a 3-4 generációs családok voltak többségben. Együtt éltek, anyák lányaikkal, nővéreikkel, nagyszülőkkel. Előttük zajlott anyjuk várandóssága, testvéreik születése, a kicsik körüli teendők elsajátítása. Ez volt maga az anyaságra „felkészítő tanfolyam”. Mire a lány anya lett, már testvérei által elsajátította az alapvető tudnivalókat. Húgai pedig neki segítettek, tőle tanultak. Nem voltak depressziós, önmagukat egyedül érző nők, hiszen tényleg nem voltak egyedül! Mindig volt segítség, számíthattak egymásra, az élet természetes része volt az új jövevény érkezése. Nem voltak ennyire aggodalmaskodók, mint mi most, napjainkban.
Nem volt több év „nihil” a szőnyegen! Nem érezte a nő azt, hogy minden a nyakába szakadt, egyedül van minden gondjával, ráadásul értéktelen és értelmetlen az egész „erőfeszítése”. Nem kap érte fizetést, nincs látszatja, csak 24 órás „rabszolgamunka” az egész élete. A párja sem könnyíti meg az életét, mert amikor a napi 12-14 órás munka után fáradtan hazaér, csendet és nyugit szeretne. Egész nap a baba a társaság, de ő még nem beszél, nem kap tőle válaszokat a kérdéseire. Ezek az érzések kavaroghatnak bennünk, főként, ha nem egészen belső indíttatásból vállaltuk a gyermekünket. Ha minden vágyunk a gyermekáldás volt, akkor is elbizonytalanodhatunk, kétségek közt gyötrődhetünk, ha elfáradtunk, hetek óta nem aludtunk.
De a jó hír az, hogy gyorsan nőnek! Az első néhány hónap talán nehezebb „egy kicsit”, amíg megtanulunk családdá alakulni. Ebben nagyon fontos szerepük van az apukáknak is. Javaslom minden várandós családnak, hogy a baba hazaérkezését követően az apuka is maradjon otthon néhány hetet. Vegye ki a részét az éjszakai etetések-itatások-tisztábatevések korszakából, mert csak így fogja megérteni és értékelni felesége gyermek körüli teendőinek fontosságát, hasznosságát. Belülről láthatja, hogy ez is teljes értékű „munka”. Ha nem veszi ki a részét a feladatokból, nem jelent majd neki semmit, „ez a dolgod, úgyis itthon vagy” lesz a hozzáállása.
Éléskamra? Több anyukától is hallottam azt a megfogalmazást, hogy én nem vagyok más a gyereknek, csak a táplálékforrás. Tény, hogy nem az a legideálisabb anyai érzés, ha csak két cicinek tekintem magam. Általában, amikor szülés után kezünkbe vesszük gyermekünket, „elönt bennünket az anyai érzés”. Nem mindenkit! Van, akinek erre várni kell, néhány hetet, vagy néhány hónapot. Ez is normális, hisz nem vagyunk egyformák. Ne kezdjünk el aggódni, hogy mi lesz, mitől és mikor érzem már magam anyának? Kialakul, ha hagyunk időt magunknak „megszokni” az új helyzetet. Ez nem tesz senkit „pocsék anyává”. A nők erről inkább nem beszélnek. Nem sablon, hogy mikor, mit kell érezni. Amit érzünk, azzal kell kezdeni valamit, elgondolkodni és alakítgatni. Mindannyian szeretjük a gyermekeinket, párunkat, szüleinket, a magunk módján, úgy, ahogy képesek vagyunk szeretni. Mindannyian a tőlünk telhető legjobbat, legtöbbet adjuk. Ez persze nem mindig jó és nem biztos, hogy elég, de higgyék el, a szüleink sem csinálták másként!
Mi a normális? Rengeteg könyv íródott a gyermeknevelésről is. Mindegyikben, amit olvastam, találtam sok hasznos, fontos, alkalmazandó ötletet. Több olyat is, amivel nem értettem egyet, részemről teljesen alkalmazhatatlannak tartottam. Ezért válogattam, az sem működött mind, amit jónak tartottam, hiszen nem vagyunk egyformák. Egyediek és egyéniségek vagyunk, nem lehet mindannyiunkhoz ugyan azt a „használati” utasítást mellékelni.
Mi van, ha nem felelünk meg az elvárásoknak? Sok anyát aggaszt az, hogy mások mit gondolnak róla. Mikor kelek, szoptatok-e, főzök-e, elég gondoskodó vagyok-e, mire jut idő, mire nem, mi fontosabb, és még sorolhatnám. Azt gondolom, ha hallgatunk a megérzéseinkre, az ösztöneinkre, nem tévedhetünk nagyot. Önmagunknak feleljünk meg. Néhány új anyuka jelezte, hogy nem tudja szoptatni a babáját, mert vagy nincs elég teje, vagy túlságosan fájdalmas. Persze ennek is megvannak a lelki okai, de ettől ők még nem pocsék anyák. Fejjék le a tejet, akkor is ha kevés, adják oda cumisüvegből, ha másképp nem megy. Ez is jobb megoldás, mintha egyáltalán nem kapna anyatejet a baba. Nem szabad, hogy a gyermekünk körüli hétköznapi teendők elvegyék az élettől a kedvünket, és főként nem, hogy a babánkra haragudjunk azért, hogy fájdalmat okoz. Az örömöt kell keresnünk a mindennapi életünkben, mert több a hétköznap mint az ünnep!
Már megint a papírforma! A gyermekorvos, a védőnő ellátja jó tanácsokkal az anyukákat. Több kismama is kiakadt attól, hogy a gyerekorvos azt mondta, hogy ezt már tudnia kéne, csinálnia kéne a babának…, az elkeseredett anyuka meg: – ez a gyerek meg nem úgy, vagy nem azt csinálja, mert ez a gyerek nem normális! Állandóan bőg, mindig éhes, csak 6x kéne már ennie és csak akkor érzi jól magát, ha 8x eszik! Utál pisis lenni, állandóan ölben akar lenni, stb. Próbáljuk mi magunk „egyénre szabni” az etetést, a nevelést és a kicsink körüli hétköznapi feladatokat, mert nincs két egyforma baba. A miénk pedig igenis normális attól, hogy nem a nagykönyv szerint működik, és mi, édesanyák is normálisak és jók vagyunk úgy, ahogy vagyunk! Tegyük a dolgunkat megérzéseink szerint, ahogy a szívünk és az eszük diktálja. Reméljük, nem hibázunk túl nagyot, vagy kijavíthatatlant.
Én vagyok a megfelelő? A gyermekeink azért választottak minket, mert mi kellünk nekik az életük tanulási feladataihoz. Fontosak vagyunk nekik, a kedvünk, a lelki állapotunk pedig meghatározó számukra. Átveszik rezgéseinket, jó és rossz hangulatunkat, félelmeinket, örömünket, minden érzésünket. Nem mindegy, hogy a gondolatainkkal mit „teremtünk” magunknak, hiszen az hat a környezetünkre is.
Nem jut időm magamra! Sok anyuka neveli a gyermekeit „egyedül”. Van párja, de dolgozik, nagyon keveset van otthon, nem sokat tud segíteni. Vannak nagyszülők is, de messze laknak, nem tudják igénybe venni a nagyik segítségét sem. Ez esetben is szükséges időt fordítani az anyáknak önmagukra, pihenésre, töltődésre. Ez nagyon hasznos „befektetés”, mert a kicsi is jobban érzi magát, ha kiegyensúlyozott, vidám anyu van mellette. Ha nem akarunk, vagy nem tudunk bébiszittert segítségül hívni, ismerkedjünk a játszótéren, séta közben, a szomszédban, azért, hogy amikor szükséges, legyen kire bízni a gyermekünket. Az apuka is vigyázhat rá néhány órát, heti 1-2 alkalommal. Legyen hobbink, legyen olyan tevékenység az életünkben, amiben örömünket leljük, ami feltölt! Ezek azért fontosak, hogy ne fásuljunk bele a hétköznapi teendőinkbe, ne akarjunk menekülni a gyermeknevelés nehézségei és „terhei” elől. Ha pedig a nő természetéből adódóan, mindig is nyughatatlanabb volt az átlagosnál, rendkívül fontos, hogy legyen mozgástere, szabad lehessen, ne éljen „bezárva”. Keresni kell azokat a dolgokat, amelyek boldoggá teszik a hétköznapjainkat, hogy ne legyen kérdés: anyává válni öröm?
Aranyosi Éva
Kineziológus