“Félelem a szerepléstõl”

 

Hosszú évek óta tartó problémával fordultam a kineziológia módszeréhez: ha sok ember elõtt kellett beszélnem (kb. 6-7 ember már soknak számított), remegett, illetve elcsuklott a hangom, és elpirultam. Egyetemi szemináriumokon is csak akkor mondtam el a véleményemet egy-egy témáról, ha felszólítottak, de ez mindig kellemetlen élmény volt. Az új munkahelyemen értekezletek alkalmával rendszeresen kellett fordítanom 10-20 ember elõtt,- akikkel mind jó viszonyban vagyok, és akiket kedvelek- ilyenkor enni sem tudtam elõtte, és többször rámjött a sírás.
Egy kétnapos értekezlet elõtt 2 alkalommal vettem részt kineziológiai oldáson. Az elsõ alkalom után már tudtam enni értekezlet elõtt, a második alkalom után a kétnapos értekezleten és az azt követõ karácsonyi céges vacsorán gyomorgörcs és hangremegés nélkül tudtam beszélni a többiek elõtt, és annyira felszabadultam, hogy még egy karaoke számot is énekeltem.
A félelmet egy múltban rögzült érzelem okozta, a kisebbségi érzés, ami általános iskolában alakult ki nálam, amikor faluról a fõvárosba költöztünk, és az osztálytársaim azt éreztették velem, hogy nem érek annyit, mint õk, lenéztek. Ugyanez az érzés kerített hatalmába az értekezleten is a vezetõk, a “nagy emberek” elõtt. Mostanra sikerült megértenem, hogy egyenrangú vagyok velük, és elfogadom magamban azt is, ha hibázok.

(Nóra)

Közzétette: Bencsik Éva kineziológus

 

“Félelem a félelemtõl”

Több komoly problémám volt, amikor kineziológushoz fordultam, és már azzal is megelégedtem volna ha csak egyet sikerül megoldani. Minden várakozásomat felülmúlta az, ami az elmúlt három hónapban történt.

Pánikbeteg voltam, azaz állandó halálfélelemmel küzdöttem. Két nagyobb rohamom volt, mindkétszer egyedül voltam otthon a gyerekekkel. Annyira megrémültem, hogy utána minden erõmmel megpróbáltam távol tartani ezeket a rohamokat, és így jutottam el a „félelem a félelemtõl” állapotába. Ez teljesen felõrölt.

 

Most három és fél éves kisfiammal teljesen elveszítettem a kapcsolatot, mikor a kistestvére(kétéves kislány) megszületett. Nem értettem mi történt velünk, csak azt láttam, hogy a fiam szenved, boldogtalan. Engem pedig gyötört a bûntudat: miért nem tudom õt úgy szeretni mint azelõtt?

A férjemmel való kapcsolatom tönkrement, egyszerû lakótársakká váltunk. Persze mindketten ki voltunk (vagyunk) éhezve a szeretetre, elfogadásra, lelki és testi intimitásra. De csak arra

voltunk képesek, hogy bántsuk egymást.

Az elsõ kezelés után egy órával már éreztem a változást. Este értem haza, és amikor beléptem a gyerekszobába, megpillantottam a kisfiam. Mintha egy angyalt láttam volna. A szívem csordultig telt szeretettel, épp úgy, mint amikor még kisbaba volt. Õ is hosszan nézett engem, érezte, hogy valami történt. Bebújtam a gyerekek közé az ágyban, és meséltem, meg jókat nevetgéltünk. Kisfiam többször megölelt, puszilgatott, amiket eddig megtagadott tõlem. Olyan érzés volt az egész, mint ha elhúztak volna egy homályos, piszkos üvegfalat, és most újra jól láthattuk egymást.

A kezelés hatására döntöttem úgy, hogy mégsem adom bölcsödébe kétéves kislányom. Csak azért akartam visszamenni dolgozni, hogy meneküljek otthonról. De már nem akarok. Most megint élvezem az anyaságot, és ki akarok használni minden percet, amit a gyerekeimmel tölthetek. Most úgy érzem, jó anya vagyok, és ez békével tölt el.

Megszûnt a pánikbetegségem is, és ettõl hihetetlenül szabadnak érzem magam. Néhány hónapja még a napfény is az elmúlást juttatta eszembe, most pedig újra úgy örülök a napsütésnek, szélnek, mint régen. Sõt, sokkal jobban. Most valahogy jó élni.

Nõként is változtam, visszakaptam az önbizalmam. Már nem hasonlítgatom magam másokhoz, nem akarok kevesebb kiló lenni, sõt barátságba kerültem a hasammal is, ami két gyerek kihordása után eléggé megváltozott. De már nem tartom csúnyának.

A férjemmel való kapcsolatom látszólag nem sokat változott. De már tudom, miért tartunk itt. Régen õt okoltam a boldogtalanságom miatt, ma már tisztán látom a saját szerepem. Nem tudok adni. Csak elvárom, hogy adjanak. Csakhogy nem elég felismerni a hibáinkat, azt is meg kell tanulni, hogyan változtassuk meg a viselkedésünket. Most még hullámvasutazunk. Ha képesek vagyunk játszmák nélkül, õszintén közeledni egymáshoz, fent vagyunk, ha visszaesünk a régi, rögzült viselkedésünkbe, lent. Néha nagyon el vagyok keseredve. De él bennem egy jelenet, amiben a férjem épp lesegít a vonatról, aztán megfogjuk egymás kezét, és elindulnunk. Csak úgy, gyalog. 

Csilla

Bencsik Éva kineziológus

Szandi története

Image

   Mit jelent számomra a Kineziológia?
Az ÉLETET. A kineziológia nélkül már nem lennék az élők sorában.
 Kb.3 évvel ezelőtt kezdődött a „kálváriám”: két diplomával a kezemben nem találtam munkát, de azért szereztem egy harmadikat. Fölösleges és ingyenélő embernek éreztem magam, egyre többen mondták ugyanis, hogy a családomnak mennyi terhet jelentek ezzel.
2 hónap leforgása alatt sok minden történt: írtam a diplomamunkát, nyelvvizsgára, államvizsgára készültem, elkezdtem munkát keresni, majd rövidesen dolgozni is, el kellett hagynom az albérletemet államvizsga előtt két héttel, sürgősen lakást kellett vennem (persze előtte keresni), ahol viszont nem volt fűtés a téli mínusz 15 fokban!!! Nyakamba szakadt tehát az „ÉLET”!
Sem időm, sem pénzem nem maradt a kikapcsolódásra, barátokra, így a kapcsolataim is kudarcba fulladtak. Ehhez járult még a múltból egy agresszív, alkoholista apa 14évig, neurózis, egy sor betegség: neurózis, pánikbetegség, candidiasis, IBS, és persze ebből kifolyólag gyógyszerfüggőség…
Úgy éreztem, nem bírom tovább és meg akartam halni! Eleinte nem is vettem észre, hogy beteg lettem, csak néhány hónap után, mikor kezdett láthatóvá válni az anorexia nervosa. Egyre soványabb és gyengébb lettem. A korábbi „bombanő” teljesen elsorvadt. A 175 centis magasságomhoz már nem voltam 40 kg.
Vagy nem ettem semmit napokig, vagy minden falatot kihánytam és a kimerülésig sportoltam. Már több mint egy éve pusztítottam magam, mire észrevették mások is, hogy ez nem csak egy fogyási- hóbort. Annyira szilárd volt az elhatározás, hogy halálra éheztetem magam, hogy nem is fogadtam el segítséget senkitől.
Voltak napok, mikor már nem tudtam felkelni, járni, enni…Szenvedést okozott a mozgás, fájt, ha a kádban feküdtem, minden csontom kiállt és kisebesedett a bőröm tőle. Hullott a hajam, a bőröm olyan lett, mint a pergamen. Minden nap azzal telt, hogy hogyan is bírjam ki a következő lefekvésig egyetlen falat étel nélkül… Egy anorexiás tökélyre fejleszti ezeket a technikákat!
A munkahelyemen kaptam egy ultimátumot, hogy ha nem kezeltetem magam, fel is út, le is út. (Ha túlélem egyáltalán)
Egyedül már nem tudtam megküzdeni a betegséggel, mert már annyira súlyos volt. Az utolsó lökés egy vasárnap délután történt másfél évvel ezelőtt, mikor már ordítani tudtam volna az éhségtől, de képtelen voltam enni egyetlen falatot is! Döntöttem: ha nem sikerült meghalni, hát élnem kell!
Több ismerősöm is ajánlotta a kineziológiát, ezért az Interneten azonnal kikerestem pár számot és Bencsik Éva volt az egyetlen, aki két napon belül tudott fogadni. Végigbőgtem a kezeléseket, de két hét után már a tudatom is gyógyulni akart… A vizualizáció, a meditáció, relaxáció, a tanult gyakorlatok sok időt vettek ugyan igénybe, de megérte.
Legelső élményem az volt, mikor újra át kellett élnem az elsõ traumát: a születésemet. Mint később kiderült, pontosan úgy történt minden, ahogy átéltem: nem akartam megszületni, nagy nyomás, félelmetes fények, hangok…
Több csodadoktort is felkerestem, pszichiátert, pszichológust vagyonokért persze, de az egyetlen igazi segítség a kinez volt! Elvégeztem a Silva-féle agykontroll tanfolyamot is. Minden nap kétszer elvégeztem az alapgyakorlatot, hallgattam az önhipnózis kazettákat, önsegítő könyveket olvastam, állandóan vizualizáltam. A kinez kezelést követő napokban megkaptam azt a munkát, amire mindig is vágytam: szerkesztő- riporter lettem egy tévénél.
Bár lelkileg már rendkívül erős voltam, sajnos a szervezetem annyira legyengült, hogy táppénzre kerültem és abba kellett hagynom a munkát. Egyszerően nem volt idõm enni és gyógyulni. Az anorexiások képtelenek egy perc alatt az utcán rohanva bekapni valamit… Az étkezés számukra óriási tortúra és rengeteg idő!
Hazaköltöztem ideiglenesen az anyukámhoz és hónapok óta felügyelet alatt állok: minden nap számon kéri, hogy mit ettem azon a napon. Már nem fekszem le úgy, hogy nem ettem: este mindenképpen magamba erõltetek valamit akkor is, ha nem esik jól.
Rengeteget sportolok, relaxálok, tudatosan táplálkozom. Most az anorexia átváltott ortorexiába, ami kórosan egészséges táplálkozást jelent, melyben már nem a táplálék mennyisége, hanem a minősége kerül középpontba. Napról napra jobban vagyok: egyre szebb és erősebb leszek. Újra erőt érzek ahhoz, hogy dolgozzam: most munkát keresek és a kinez segítségét is igénybe veszem ehhez.

Köszönöm Éva, hogy megmentetted az életemet!!!
Szandi (28 éves)