Karácsony a Szeretet Ünnepe, ilyenkor mindenhol arról hallani, olvasni, hogy hogyan szeressünk másokat, hogyan fejezzük ki a szeretetünket mások felé, miként okozzunk örömöt másoknak. Önmagunk szeretete így nem nagyon merül fel az Ünnep kapcsán senkiben. Márpedig Önmagunkat szeretni legalább olyan fontos, hisz csak akkor tudunk mást is igazán szeretni, illetve másoktól szeretetet elfogadni, ha Önmagunkat is szeretjük. Önmagunk szeretete nélkül ugyanis a másokkal való kapcsolódás sem lehet harmonikus, ?szinte és kiteljesít?. Hiszen, ha Önmagunkhoz nem tudunk szeretettel viszonyulni, akkor nem vagyunk harmóniában Önmagunkkal, és akkor a másokkal való kapcsolódásunk sem lehet már harmonikus. Azért is fontos, hogy szeressük magunkat, mert így találhatjuk meg, hogy életünk útján kik a valódi társaink, hol a helyünk, és mi a dolgunk a világban. Éppen ezért karácsonyi írásomat annak a gondolatmenetnek szeretném szentelni, hogy hogyan adhatunk Önmagunknak Szeretet, hogy aztán másokkal is valóban szeretetteljes kapcsolatunk lehessen, valamint Önmagunk és a Világ javára válhassunk.
Azoknak, akiknek problémát jelent Önmaguk szeretete, sokszor megfoghatatlan, hogy hogyan is lehet megvalósítani azt. Azt könnyű elképzelniük, hogy másoktól hogyan kaphatnak szeretetet, de hogy Önmaguknak hogyan adhatnak, az néha képtelenségnek tűnik számukra. Pedig, ha sorra vennék, hogy mások felé hogyan fejezik ki szeretetüket, akkor máris találhatnának többféle módot, amivel kifejezhetik Önmaguk felé is a Szeretetet (pl. a szeretet nyelvek használatával – később még lesz róla szó). Arról nem is beszélve, hogy sokszor nem is tudatos az ilyen emberek számára, hogy nem szeretik magukat, vagyis fel sem merül bennük, hogy nem bánnak szeretetteljesen magukkal. Azonban, ha nem szeretjük magunkat, akkor „érzelmi adósságot” hozunk létre Önmagunkkal szemben, amit aztán másokon keresztül próbálunk meg „behajtani”. Csakhogy ennek általában olyan komoly ára van, mint: önfeladás (szerepek, álarcok, játszmák), másoknak megfelelés, szolgalelkűség, stb.
Életünk eseményei egyediek, onnantól fogva, hogy megfoganunk mindenki más és más tapasztalásokon megy át. Valamint az is egyedi, hogy generációból milyen mintákat hozunk magunkkal a sejtjeink szintjén. Ebből adódóan mindenkinél egyedi annak a megnyilvánulása is, hogy hogyan és mért bánik „mostohán” magával. Az hogy valaki szeretetben, vagy szeretetlenségben nőtt fel, nem feltétlen direkt módon határozza meg, hogy önmagunkkal milyen lesz a viszonyunk. Ugyanis a szülői szeretet is egy egyedi minta, amit a szülő jónak gondol, de attól még a gyermek számára nem biztos, hogy ténylegesen az a jó, hiszen a gyerek egy egyedi lény, akinek egyedi szeretetnyelve van. Ha a szülő más nyelven fejezi ki a szeretetét, akkor a gyermek megélheti úgy, hogy nem szeretik, vagy nem eléggé szeretik. (pl. a szülő szeretetnyelve a „Szívességek”, vagyis pl., mint apa éjjel-nappal dolgozik a gyermekért, vagy mint anya mos-főz-vasal-takarít a gyermekre, de ha a gyermek elsődleges szeretetnyelve a „Minőségi idő” vagy a „Megértő figyelem”, akkor a gyermek mégis úgy élheti meg, hogy nem szeretik, a szülő pedig azért hajt, hogy mindent megadjon gyerekének, és így fejezze ki szeretetét, mert nem tudja, hogy gyermeke arra „éhezik”, hogy játsszon, programot csináljon, vagy beszélgessen vele). Ha pedig gyermekkorban akármilyen okból is (akár csak a saját szemszögünkből) azt éltük meg, hogy nem szeretnek bennünket, nem vagyunk szeretetre méltóak, nem vagyunk fontosak, akkor ez énképünk részévé válik, és felnőttként is ennek megfelelően bánunk magunkkal, vagyis szeretetlenül.
Miből ismerhetünk rá, hogy nem szeretjük, vagy nem eléggé szeretjük magunkat:
- ha mindig meg akarunk felelni másoknak;
- ha nem vállaljuk fel őszintén testi-lelki szükségleteinket, igényeinket, választásainkat, azokat alárendeljük másoknak;
- ha másokat „szolgálunk”;
- ha nem húzzuk meg a határainkat, nem tudunk „NEM”-et mondani;
- ha önmagunkat nem kímélve dolgozunk másokért (még akkor is, ha azok az emberek a szeretteink);
- ha bármi amit teszünk, amit elértünk az olyan természetes, nem tartjuk elismerésre méltónak,
- ha mindig elérhetőek vagyunk mások számára, bármilyen igény jelentkezik, mindig rendelkezésre állunk;
- ha nem figyelünk oda testi szükségleteinkre (pl. munka közben nem fordítunk időt az evésre, vagy a nyugodt evésre, ha nem iszunk elég vizet, ha nem adjuk meg testünknek a pihenést, stb.);
- ha maximalisták vagyunk (ezzel ugyanis tudattalanul mindig azt mondjuk önmagunknak: „Csinálhattam volna jobban is” – ez pedig egy erősen önromboló attitűd);
- ha kemények vagyunk önmagunkhoz, és azt gondoljuk, hogy nekünk mindent ki kell bírni, el kell tudni viselni;
- ha kapcsolat függőségben élünk, mások szeretetétől függünk;
- ha nem tudunk önállóan dönteni, szükségünk van mások véleményére, jóváhagyására;
- ha mindig, vagy nagyon gyakran kompromisszumot kötünk;
- ha úgy gondoljuk, mi csak azt érdemeljük meg, amiért keményen megdolgoztunk;
- ha nem bízunk a képességeinkben, belső hangunkban, vagyis Önmagunkban;
- ha nem hisszük el, hogy nekünk több is jár, mint amire a másik ember, vagy az élet éppen lehetőséget ad;
- ha egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán engedjük meg magunknak, hogy valami csak rólunk szóljon.
Ez csak néhány példa, még folytathatnám a listát, de ezek alapján már könnyen felismerheti valaki, ha nem szereti Önmagát, és megláthatja azt is, hogy még milyen sajátos módon „ellensége” Önmagának.
Nézzük, melyek az Önmagunk szeretetének kulcsszavai, módjai:
TISZTELET, ÖNBECSÜLÉS
Talán ez a két legfontosabb kulcsszó, amelyek meglétének feltétele, hogy tisztában legyünk belső-külső értékeinkkel. Önmagunk tisztelete, becsülése segít abban, hogy semmi olyat ne tegyünk, semmi olyan helyzetbe ne menjünk bele, ami hozzánk nem méltó, vagy ami nem jó számunkra. Önmagamat tisztelve tisztelek másokat – vagyis semmi olyat nem teszek egy másik emberrel való kapcsolódásban, vagy egy másik emberért, amellyel önmagam tisztelete sérül. Ehhez fontos, hogy a fókuszom elsősorban mindig a saját testi-lelki igényeimen legyen, mert mindenki elsősorban önmagáért felelős. Ez pedig nem önzés, ha odafigyelünk a másik igényeire is, és a saját igényünkkel való szoros kapcsolatot megtartva keressük a másikkal a „közös nevezőt”. Persze ez nem jelenti azt, hogy az mindig meg is valósulhat, az egészséges önzésnek, önérvényesítésnek is szerepet kell kapnia többször is egy kapcsolatban (legyen az bármilyen kapcsolat). Ami azt jelenti, hogy akkor is kiállunk az igényünk mellet, ha az a másik igényével ellentétes. Hiszen, ha a másik azt éli meg, hogy általában törekszünk a közös nevezőre, akkor teljesen elfogadható lesz számára, hogy vannak alkalmak, amikor az igényeink nem találkoznak. Amikor Önmagunkat tisztelve veszünk részt egy kapcsolódásban, akkor ezzel a másikban is tiszteletet váltunk ki önmagunk irányában, így fel sem merül benne, hogy az nem helyénvaló.
A LEGFONTOSABB KAPCSOLAT
Önmagunkkal kell legyen a legszorosabb kapcsolatunk, tulajdonképpen Önmagunk kell legyen Önmagunk legjobb barátja. Hisz mi magunk vagyunk azok, akik mindig ott vagyunk Önmagunk számára, akire mindig számíthatunk (persze csak akkor, ha szeretjük Önmagunkat, mert különben egy adott helyzetben elveszthetjük Önmagunkat, mint támaszt, ha a fókuszunk teljesen átmegy a másik ember igényére, elvárására.) Rá kell jöjjünk, hogy Önmagunk a legnagyobb kincs számunkra, semmilyen más kapcsolat nem helyettesítheti, pótolhatja azt. Ráadásul Önmagunkkal vagyunk „kénytelenek” tölteni életünk minden pillanatát, még akkor is, ha vannak helyzetek, amikor valaki más is van a társaságunkban. Ezért is nagyon fontos, hogy jó legyen a viszonyunk saját magunkkal, hisz senki sem szeretne együtt élni egy olyan emberrel, akit nem szeret. Másrészt ezért lehet egy idő után frusztráló az életünk, mert ha nem vagyunk jóban magunkkal, akkor ennek következtében, a másokkal való kapcsolódásban sem képviseljük magunkat. A külső igények, elvárások rendszeres teljesítése pedig egy idő után nyomasztóvá válik. Ebből alakulhat ki a szorongás, depresszió, pánik.
EGYENRANGÚSÁG
Az az ember, aki nem szereti Önmagát, gyakran nem kezeli magát egyenrangúként másokkal, hanem sokkal inkább egy alárendelt szerepben éli az életét. Mindenki más fontosabb, előbbre való, mint Önmaga, vagyis egyfajta „másodhegedűsként” éli az életét. Csakhogy így életük szimfóniáját tekintve mindig valaki más tölti be az „első hegedűs” szerepét, vagyis viszi a vezető szerepet, így érthető, hogy egy idő után nem lesz túl kellemes „másodhegedűsként” játszani azt. Az Élet célja a kiteljesedés, amelyet a „másodhegedűs” szerep azonban nem tesz lehetővé. Ezért az Élet különböző tapasztalásokkal előbb-utóbb megpróbál rávilágítani arra, hogy nem a megfelelő szerepben vagyunk, vagyis nem szeretjük eléggé magunkat. Ha keressük a tapasztalások mögöttes üzenetét, akkor lehetőséget kapunk, hogy meglássuk, hogyan bánunk Önmagunkkal.
HATÁROK MEGHÚZÁSA
Fontos, hogy merjünk, és tudjunk NEM-et mondani, az igényeinkért felelősséget vállalni, azokat képviselni. Ezek adják ugyanis határainkat. Mivel a másik ember nem találhatja ki, hogy mi mit szeretnénk, mit akarunk, nekünk mi jó, mire van szükségünk, ezért nekünk kell hangot adni annak. Ha ezt nem tesszük meg; akkor a másik azt gondolja, hogy nekünk teljesen megfelel az, amit ő szeretne, és fel sem merül benne, hogy az sértené a határainkat. Belül kell csak határtalanoknak lennünk (ennek is feltétele Önmagunk szeretete, hisz ez teszi lehetővé, hogy elég teret adjunk önmagunknak), de kívül fontos meghúzni a határokat. Mert különben az emberek nem fogják tudni, hogy meddig mehetnek el velünk szemben. Mindenkinek egyedi, hogy milyen határokra van szüksége, és mindenki a saját határaiért felelős, épp ezért senkitől sem várhatjuk el, hogy magától kitalálja, hogy hol vannak a mi határaink. Azokat nekünk kell megjelölni, és a külvilág számára is egyértelművé tenni.
FELELŐSSÉGVÁLLALÁS
Elsősorban mi magunk vagyunk felelősek önmagunkért. Ez még egy gyermekre is igaz, annak ellenére, hogy ebben az időszakban a szülő is felelős érte. Ugyanis elsődlegesen a gyermek felelős Önmagáért, és másodlagosan a szülő. Ugyanis bármennyire is szereti a szülő a gyermeket, akkor sem találhatja ki a gyermek testi-lelki igényeit, azokat a gyermeknek kell képviselnie. Nagyon sok gyermekkori sérülés abból ered, hogy nem mertünk hangot adni igényeinknek a szülővel szemben. A szülői felelősségnek éppen ezért fontos része kell legyen, hogy teret adjon a gyereknek ahhoz, hogy az merjen felelősséget vállalni önmagáért. Ez azért is fontos, mert így lehet majd egészséges felnőtt belőle. Ugyanígy fontos, hogy felnőttként sem várjuk sose mástól, hogy megtegyen értünk valamit, valamilyen igényünket kielégítse, kiálljon értünk, képviseljen bennünket, megmondja nekünk, hogy mi a helyes döntés, lépés, stb., hanem ezeket a dolgokat minden esetben elsősorban önmagunknak kell megtenni Önmagunkért. Ez nem jelenti azt, hogy nem kérhetünk tanácsot, segítséget, de elsősorban Önmagunk kell, hogy legyen a saját támaszunk, vagyis elsősorban Önmagunkra kell támaszkodnunk.
FÜGGETLENSÉG
Az ember társas lény, szüksége van kapcsolatokra, társakra, de fontos, hogy a másokkal való kapcsolódásaiban is meg tudja őrizni egyediségét, szuverenitását. Vagyis még azoktól is függetleneknek kell tudnunk lenni bizonyos tekintetben, akik nagyon közel állnak hozzánk. Ez természetesen nem önzést, és öntörvényűséget takar, hanem egészséges, elsősorban belső függetlenséget, ami nem engedi meg, hogy mások elvárásai irányítsák, határozzák meg a lehetőségeinket, életünket. A másikkal való kapcsolódás nem vihet minket függőségi, alárendeltségi, kiszolgáltatottsági helyzetbe. Az életünk a saját „királyságunk”, az nem függhet más „királyságok” „törvényeitől”, „rendszabályaitól”, de függetlenségünket megőrizve kereshetjük velük az együttműködésre való lehetőséget.
ADÁS-KAPÁS EGYENSÚLYA
Elkerülhetetlen, hogy ugyanolyan természetes legyen számunkra kapni, mint adni. Az az ember, aki nem szereti magát, nehezen fogad el bármit is, és rögtön úgy érzi, hogy az valamilyen módon viszonoznia kell. Ha hajlamosak vagyunk túl sokat adni, az is arról árulkodik, hogy nem szeretjük magunkat eléggé. Ugyanis valójában ez is egy módja annak, aminek révén (ha sokszor nem is tudatosan), másoktól akarunk szeretetet begyűjteni, pótolandó azt a hiányt, amit mi nem adtunk meg magunknak. Az adás-kapás nem feltétlen mindig két ember oda-vissza interakciója. Lehet, hogy ha adunk valakinek valamit, akkor azt nem az az ember fogja nekünk viszonozni, hanem majd másvalakitől kapunk mi is valamit, akinek mi pedig nem adtunk semmit. Az Élet ugyanis nem feltétlen két ember között egyenlíti ki az adás-kapás energiáját, globális szinten „rendezi” azt. Aki úgy gondolja, hogy neki mindenért keményen meg kell dolgoznia, nem kaphat meg csak úgy valamit, annál az embernél sincs rendben az adás-kapás egyensúlya. Fontos, hogy tudjunk csak úgy elfogadni is, anélkül, hogy tettünk volna érte bármit is (ebbe beleértem azt is, hogy egy másik embertől, és azt is, hogy az Élettől).
SZERETETNYELVEK
Fontos, hogy ismerjük, hogy mi a mi saját elsődleges szeretetnyelvünk, és azt magunk felé tudatosan is alkalmazzuk, de ugyanúgy használhatjuk a többi szeretetnyelvet is Önmagunk szeretetének Önmagunk felé való kifejezésére. Az öt szeretetnyelv: ajándékozás, minőségi idő, elismerő szavak, testi érintés, szívességek. Ezek bármelyikét tudjuk önmagunkra is használni. Még a testi érintést is: hisz bármikor megsimogathatjuk magunkat, és hálásak lehetünk magunknak mindazért, amit magunkért teszünk a mindennapok során, hálásak lehetünk a testünknek, hogy mindennap egészségesen működik, hálásak lehetünk a külső-belső szépségért. A minőségi idő nyelvét például úgy tudjuk önmagunkra használni, ha megengedjük magunknak, hogy legyenek olyan órák, akár napok, amelyek csak rólunk szólnak. Ez nem önzés. Az lenne mások részéről önzés, ha azt várnák, hogy mi életünk minden percében mindig valaki másért legyünk, mással legyünk. Önmagunknak legalább olyan nagy szüksége van magunkra, mint másoknak. Az elismerő szavakról se feledkezzünk meg sosem, ha valamit csináltunk (legyen az akár egy apróság is a szemünkben – ami lehet, hogy valójában nem is olyan apróság, csak mi kicsinyeljük le, mert nem szeretjük még eléggé magunkat), ismerjük el a teljesítményünket, dicsérjük meg magunkat. A szívességek nyelvét alkalmazva főzhetünk, süthetünk magunknak valami finomat, vagy megrendelhetünk magunknak valami olyan szolgáltatást, ami szívességet tesz nekünk, kisegít minket valamiben. Az ajándékozás nyelvét talán nem kell senkinek sem magyaráznom: ajándékozzuk meg néha magunkat is, és ne csak, ha valamilyen alkalom van, hanem csak úgy is. Ilyenkor tudatosítsuk magunkban, hogy ez most egy ajándék, amit saját magunktól kaptunk.
Láthatjuk, hogy számtalan módja van annak is, hogy magunkat hogyan szerethetjük, magunk felé hogyan fejezhetjük ki a szeretetet. A fentieken túl természetesen még sok más megoldás is lehet, merjünk kreatívak lenni ezen a téren is, találjuk meg azt az egyedi módot, ahogyan kifejezzük szeretetünket Önmagunk felé.
A kiteljesedett élet feltétele, hogy ne csak másoktól kapjunk szeretetet, hanem magunktól is. Szimbolikusan a kiteljesedett életet úgy lehet elképzelni, mint egy kör, amelynek egy-egy cikke a különböző irányokból felénk érkező szeretet. Ezek közül az egyik cikknek Önmagunk szeretetét kell képviselnie. Ez jól mutatja, hogy ha ez a cikk a körből hiányzik, akkor nem lehet teljes, kiteljesítő, és kiteljesedett az életünk, mert annak egy fontos „építőköve” hiányzik. Ezért, ha kiteljesedett életre vágyunk, akkor meg kell tanulnunk szeretni magunkat, és a mindennapokban gyakorolni is Önmagunk felé. Így lehet jobb mindenkinek a saját világa, és így lehet jobb mindenkivel a Világ. Ezért én azt kívánom mindenkinek, hogy a másoktól kapott ajándékokon túl, a karácsonyfa alatt legyen ott egy képzeletbeli, vagy akár ténylegesen elkészített csomag, amelyet Önmagunk ad Önmagunknak, és amely azt tartalmazza (akár szimbolikusan, akár csak egy szép kártyára írva), hogy: SZERETEM MAGAM. Önmagunk szeretete az egyetlen út, ami által visszakaphatjuk Önmagunkat, amit a másoknak való megfelelés során elvesztettünk, és egyúttal a feltétele annak is, hogy Valódi Önmagunkként élhessünk a Világban. Így lehetünk ajándék Önmagunk, mások és a Világ számára is, és így lehetünk fontos pillérei egy Új Értékrendekre Épülő Szeretetteljes Világnak.
„Fény vagy te is, lobogj hát,
Melegíts és égess,
Hinned kell, hogy a világ
Teveled is ékes.”
(Tóth Árpád)
Áldott, Békés Karácsonyt, Boldog, Kiteljesítő Új Évet és Világot kívánok minden Kedves Olvasómnak!
Tuboly Beatrix
www.lelekvirag.hu
A húsvéti ünnepekre készül?dés természetes része a tavaszi nagytakarítás. A tél sötétje után az otthonunk is felfényesül, ahogy a megpucolt ablakokon át szabadon áramlik be a fény, és a megtisztult lakóhely is egy fényesebb érzetet áraszt. Sokan a Húsvétra készül?dvén a tavaszi böjt segítségével a testüket is megtisztítják, de a személyiség megtisztítására, és ezen keresztül a Lélek felfényesítésére már egyáltalán nem, vagy kevéssé fektetünk hangsúlyt.
A Lélek célja a fejlődés, a tágulás, alap természete a szabadság. Ezek a folyamatok pedig rugalmasságot, a változásra, változtatásra való hajlandóságot igénylik. Rutinokra épült hétköznapjaink, berögzült megszokásaink egy idő után merev keretekké, sémákká formálódnak, és észre sem vesszük, hogy az évek múlásával ezek révén hogyan korlátozzuk be magunkat, hogyan akadályozzuk fejlődésünket, és hogyan zárjuk ki, hogy megújult látásmódunk, személyiségünk újabb színt hozhasson életünkbe. Hitrendszereink, „megkövesedett” megszokásaink rabjaivá válunk. Ahogy testünk sejtjei is rendszeres időközönként megújulnak, úgy lelkünknek és szellemünknek is rendszeresen meg kell újulnia: ez a lelki-szellemi frissesség forrása (mert különben ott is nagyon hamar megöregszünk, ahogy a testünk is így járna, ha nem újulnának meg sejtjeink). Másként gondolkodásmódunk „becsontosodik”, rugalmatlanná válik, amely által életterünk is beszűkül. A Lélek alap természete ettől nem változik, számára létszükséglet a fejlődés, így ha mi magunk nem engedjük meg a változásokat, tudatosan nem teszünk értük, akkor az Élet hoz olyan helyzeteket, amelyek arra kényszerítenek bennünket, hogy változzunk, változtassunk, átalakítsuk magunkat, és berögzült szokásokra alapozott életünket.