Kategória: Beszámolók

 

Hosszú évek óta tartó problémával fordultam a kineziológia módszeréhez: ha sok ember elõtt kellett beszélnem (kb. 6-7 ember már soknak számított), remegett, illetve elcsuklott a hangom, és elpirultam. Egyetemi szemináriumokon is csak akkor mondtam el a véleményemet egy-egy témáról, ha felszólítottak, de ez mindig kellemetlen élmény volt. Az új munkahelyemen értekezletek alkalmával rendszeresen kellett fordítanom 10-20 ember elõtt,- akikkel mind jó viszonyban vagyok, és akiket kedvelek- ilyenkor enni sem tudtam elõtte, és többször rámjött a sírás.
Egy kétnapos értekezlet elõtt 2 alkalommal vettem részt kineziológiai oldáson. Az elsõ alkalom után már tudtam enni értekezlet elõtt, a második alkalom után a kétnapos értekezleten és az azt követõ karácsonyi céges vacsorán gyomorgörcs és hangremegés nélkül tudtam beszélni a többiek elõtt, és annyira felszabadultam, hogy még egy karaoke számot is énekeltem.
A félelmet egy múltban rögzült érzelem okozta, a kisebbségi érzés, ami általános iskolában alakult ki nálam, amikor faluról a fõvárosba költöztünk, és az osztálytársaim azt éreztették velem, hogy nem érek annyit, mint õk, lenéztek. Ugyanez az érzés kerített hatalmába az értekezleten is a vezetõk, a “nagy emberek” elõtt. Mostanra sikerült megértenem, hogy egyenrangú vagyok velük, és elfogadom magamban azt is, ha hibázok.

(Nóra)

Közzétette: Bencsik Éva kineziológus

 

Több komoly problémám volt, amikor kineziológushoz fordultam, és már azzal is megelégedtem volna ha csak egyet sikerül megoldani. Minden várakozásomat felülmúlta az, ami az elmúlt három hónapban történt.

Pánikbeteg voltam, azaz állandó halálfélelemmel küzdöttem. Két nagyobb rohamom volt, mindkétszer egyedül voltam otthon a gyerekekkel. Annyira megrémültem, hogy utána minden erõmmel megpróbáltam távol tartani ezeket a rohamokat, és így jutottam el a „félelem a félelemtõl” állapotába. Ez teljesen felõrölt.

 

Most három és fél éves kisfiammal teljesen elveszítettem a kapcsolatot, mikor a kistestvére(kétéves kislány) megszületett. Nem értettem mi történt velünk, csak azt láttam, hogy a fiam szenved, boldogtalan. Engem pedig gyötört a bûntudat: miért nem tudom õt úgy szeretni mint azelõtt?

A férjemmel való kapcsolatom tönkrement, egyszerû lakótársakká váltunk. Persze mindketten ki voltunk (vagyunk) éhezve a szeretetre, elfogadásra, lelki és testi intimitásra. De csak arra

voltunk képesek, hogy bántsuk egymást.

Az elsõ kezelés után egy órával már éreztem a változást. Este értem haza, és amikor beléptem a gyerekszobába, megpillantottam a kisfiam. Mintha egy angyalt láttam volna. A szívem csordultig telt szeretettel, épp úgy, mint amikor még kisbaba volt. Õ is hosszan nézett engem, érezte, hogy valami történt. Bebújtam a gyerekek közé az ágyban, és meséltem, meg jókat nevetgéltünk. Kisfiam többször megölelt, puszilgatott, amiket eddig megtagadott tõlem. Olyan érzés volt az egész, mint ha elhúztak volna egy homályos, piszkos üvegfalat, és most újra jól láthattuk egymást.

A kezelés hatására döntöttem úgy, hogy mégsem adom bölcsödébe kétéves kislányom. Csak azért akartam visszamenni dolgozni, hogy meneküljek otthonról. De már nem akarok. Most megint élvezem az anyaságot, és ki akarok használni minden percet, amit a gyerekeimmel tölthetek. Most úgy érzem, jó anya vagyok, és ez békével tölt el.

Megszûnt a pánikbetegségem is, és ettõl hihetetlenül szabadnak érzem magam. Néhány hónapja még a napfény is az elmúlást juttatta eszembe, most pedig újra úgy örülök a napsütésnek, szélnek, mint régen. Sõt, sokkal jobban. Most valahogy jó élni.

Nõként is változtam, visszakaptam az önbizalmam. Már nem hasonlítgatom magam másokhoz, nem akarok kevesebb kiló lenni, sõt barátságba kerültem a hasammal is, ami két gyerek kihordása után eléggé megváltozott. De már nem tartom csúnyának.

A férjemmel való kapcsolatom látszólag nem sokat változott. De már tudom, miért tartunk itt. Régen õt okoltam a boldogtalanságom miatt, ma már tisztán látom a saját szerepem. Nem tudok adni. Csak elvárom, hogy adjanak. Csakhogy nem elég felismerni a hibáinkat, azt is meg kell tanulni, hogyan változtassuk meg a viselkedésünket. Most még hullámvasutazunk. Ha képesek vagyunk játszmák nélkül, õszintén közeledni egymáshoz, fent vagyunk, ha visszaesünk a régi, rögzült viselkedésünkbe, lent. Néha nagyon el vagyok keseredve. De él bennem egy jelenet, amiben a férjem épp lesegít a vonatról, aztán megfogjuk egymás kezét, és elindulnunk. Csak úgy, gyalog. 

Csilla

Bencsik Éva kineziológus

Drága Iluska,
nagyon hiányoztok… nem jó visszakerülni a zûrzavarba, ahol semmi sem egyértelmû, de minden akadályokkal teli és nehéz. Egyfolytában fáradtnak érzem magam, aminek nyoma sem volt az elmúlt 5 napban. Valahogy nem találom a helyem. Hiányzik az a szeretet, ami a közösségetekben jelen van, az a hozzáállás, figyelem és azonosság, ami nem engedi meg a Barometria "Elkülönült" szintjére sodródni az embereket, az az õszinteség, amit bátran vállalhatunk, hiszen jutalma az elismerés, a megértés, bármilyen elfogadhatatlannak is tûnik a mesterséges erényekbõl kovácsolt álszent, "hagyományos" világnézetben.

Kicsit úgy érzem magam, mintha egy gyönyörû, hosszú útról hazatérve szállt volna le velem a gép Ferihegy I-en, ami kietlen, sivár, persze ismerõs, de mégis maradtam volna még inkább ott… Hiába van lelkemben az ott töltött napok élménye, mégis fájdalommal húzom magam után a bõröndöt. Az egykedvû útlevélkezelõ csodálkozva nézi könnyes arcom, miközben kérdi: Merre járt? Én válaszolok, hogy a világ egyik legszebb helyén. Látom, hogy nem érti, és kissé szemrehányóan ezt morogja: Nem tûnik túl boldognak, ezért nem kellett volna ekkora utat megtenni. Sírni itthon is lehet.

Ez majdnem igaz. Csak sírás és sírás között hatalmas különbség és rengeteg árnyalat van. Ezt Ti tudjátok a legjobban, akikhez sírni járnak az emberek, mert a lerakott terheiktõl megszabadulva, megkönnyebbülve, a felismerés élményével térhetnek haza. Mennyivel másabb veszteség ez! A jelen és jövõ félelmeinek, fájdalmainak és kishitûségeinek könnyei egészen mások. Fájdalmasan szülik meg magukat a könnycsatornán át, szinte érezni minden millimétert. Honnan ez a fájdalom? Honnan ez a rengeteg, feneketlen mélységbõl származó fájdalom, ami külsõ szemlélõ számára nem indokolt és nem is érthetõ? Néha én magam sem értem. Csak arra tudok gondolni, hogy mégsem ebbõl a 40 évbõl származik…

Hiszem, hogy mire a haladó szintre kerülök, ezt is megértem majd teljes egészében: Remélem, hogy ebben nem akadályoz meg semmi.

Szeretettel gondolok Rátok

Széki Gabriela

 

 

www.subrosa.hu